2016. május 3., kedd

Epilógus

Két évvel ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy itt fogok állni, így. Két évvel ezelőtt ugyanezen a helyen találkoztunk újra. Ugyanezen a napon. Most pedig itt állok, vele csak egy teljesen másik szituációba. Már nem akar visszaszerezni és nem is kell, hiszen teljesen az övé vagyok, mindig is az voltam, csak hosszú ideig próbáltam még magamat is meggyőzni róla, de nem jött össze. Hogy is sikerülhetett volna, mikor az iránta érzett szerelmem valós és örök? Senki másra nincs szükségem, ha ő mellettem van. Nem érdekel, sem a pénz sem semmi, csak az, hogy ő velem legyen és sose hagyjon el. Bármit képes vagyok nélkülözni, rajta kívül. 
Életemben nem voltam olyan boldog, mint másfél évvel ezelőtt, de egyben az volt a legcikibb pillanatom is. Igaz már nevetve tekintünk rá vissza, de míg élek biztosan nem fogom elfelejteni. Képtelen lennék rá, hiszen tönkretettem a meglepetését és azon a napon kérte meg a kezem. Emlékszem, hogy kínosan éreztem magam az első fél órában, de amikor Harryn láttam, hogy lenyugodott és már sokkal boldogabb én is kezdtem helyrejönni. Lehet, hogy elrontottam, de legalább megtudta a választ és ezért sokkal nyugodtabb volt egész idő alatt.
- Gondoltad volna? - húz szorosabban magához.
- Mit? - nézek fel rá, mosolyogva. Az egész arca ragyog, én pedig ennek köszönhetően nem is lehetnék boldogabb. Ha ő boldog, én is az vagyok, ha szomorú, akkor én is az vagyok. 
- Még mindig szereted nekem azt mutatni, hogy fogalmad sincs, hogy miről beszélek, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz - szorítja meg a kezem. - Gondoltad volna, hogy két évre rá, hogy újra találkozunk, itt fogunk állni ugyanazon a napon, csak most nem, mint vendégek, hanem mint ünnepeltek.
- Addig a pillanatig fel sem merült bennem, míg nem találkoztunk újra - adom a tudtára - de el sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy azon az estén én is ott voltam és újra találkozhattam veled. Eleinte sosem vallottam volna be senkinek sem, hogy örülök neked, de rá kellett jönnöm, hogy hiába titkolom, aki ismer az tudja mit érzek és így is volt. Mindenki tudta, hogy csak tagadom, de igazából nem azt érzem. Most itt táncolunk és már a feleséged vagyok.
- A feleségem vagy - dönti a homlokom az enyémnek. - El sem hiszem - suttogja. - Ez lehet, hogy gyerekesen hangzik, de néha még most is arra gondolok, hogy mi van, ha ez az egész csak egy álom, amiből bármelyik percben felébredhetek és újra a szobámba találom magam, rád gondolva...
- Ez nem fog megtörténni -simítok végig az arcán. - Ha szeretnéd megcsíplek, hogy biztos légy benne, hogy ébren vagy - kuncogok fel.
- Igazán kedves vagy, de nem szükséges - mosolyog rám. - Tudod mi jutott, abban a pillanatban, amikor éppen csendben kellett volna maradjak a templomban? - megrázom a fejem. - Hogyan mondtál nekem igent. Annyira kevesen múlott, hogy ne nevessek fel. Mindenki hülyének nézett volna, de tudod mit mások biztosan nem örültek volna, hogy elcseszték a tervüket, de én igen, megkönnyebbültem és hé nézzük a másik oldalát, így még senki sem kérte meg senki kezét - nevet fel. - Úgy szeretlek, ahogy vagy, egy részed sem szeretném megváltoztatni, mert nekem úgy vagy tökéletes, ahogy, minden hibáddal együtt.
- Styles! Nem is rendelkezem annyi hibával - csapom meg a mellkasát. - De örülök, hogy úgy fogadsz el, ahogy vagyok... én is téged, egy apró hibát leszámítva.
- És mi lenne az? - vonja fel a szemöldökét.
- A horkolásod, na az elviselhetetlen - nézek a szemébe komolyan, mire ő döbbenten néz rám.
- Liv, én nem is horkolok - jelenti ki, én pedig már alig bírom visszatartani a nevetésem. - Te nőszemély, már kezdtem azt hinni, hogy tényleg igazat mondasz - sóhajt fel. - Ez nem volt szép, de tudod mit mondanak édes, a bosszú is ugyanolyan édes lesz este, mint amilyen te vagy - kacsint rám.
- Nem félek tőled - nyújtom rá a nyelvem. - Sosem bántottál és tudom, hogy nem is fogsz.
- Ki mondta, hogy bántani foglak, eszem ágába sincs, sokkal inkább kínozni foglak, amit élvezni fogsz, de mindennél jobban várod majd, hogy vége legyen - húzza perverz mosolyra az ajkát. - Ismerem a gyengéidet és ma este ki is fogom használni mindegyiket, amit ismerek.
- Gonosz vagy - morgom - de mindketten tudjuk, hogy ezt nem csak most használod majd ki...
Az évek során, lehet, hogy felnőttünk, de soha az életbe nem fogjuk elveszíteni azt az énünk, ami szeretne még gyerek maradni, ami szeret játszadozni a másikkal. De mi így vagyunk önmagunk, ha nem szívatnánk a másikat és nem kötnénk bele egymásba, akkor nem is mi lennénk azok. Az, hogy már házasok vagyunk ezen semmit sem fog változni, ugyanazok leszünk, mint előtte voltunk csak már más kapcsolat van közöttünk. De mi mindörökké ugyanúgy szeretni fogjuk egymást, mint a legelején, mert mi egymáshoz tartozunk és ezen semmi sem változtathat. 
- Mindörökké - suttogja Harry a fülembe, mire én még közelebb húzódom hozzá.


Sziasztok! Meghoztam az utolsó részt is. El sem hiszem, hogy vége lett. Elhihetitek az elején nem ilyen rövidre terveztem, de aztán a részek írása közben kialakult bennem, hogy ennek a történetnek nem az a lényege, hogy hosszú legyen, hanem, hogy bemutassa, hogyan találtak újra egymásra Livék. Remélem mindenkinek tetszett és örültök, hogy olvashattátok. Köszönöm azt a néhány olvasót és a bíztatásokat, amik a részek alá érkeztek, hálás vagyok értük. Köszönöm, hogy velem tartottatok. További szép napot!

2016. május 1., vasárnap

14.rész - Elbaszott meglepetés

- Liv, ideje felkelni - simít végig egy puha kéz az arcomon. Nyöszörögve fúrom jobban az arcom a párnába, mire az illető felkuncog és lejjebb húzza rólam a takarót, ami után morogva kapok. - Tudod, hogy nem hagylak addig úgysem békén, míg fel nem kelsz - jegyzi meg, amivel én is tisztában vagyok, de szeretném azt hinni, hogy van esélyem még pár óra alvásra.
- Komolya Harry akadj le most rólam, aludni akarok - fordulok a másik oldalamra. - Hosszú idő után, most van először alkalmam aludni, hagyj békén.
- Tudod, - hajol hozzám közelebb - reménykedni szabad, de nem fogom engedni, hogy visszaaludj, hamarosan indulnunk kell.
- Leszarom - jelentem ki. Érzem, ahogy felemelkedik az ágyról, már éppen győztes mosolyra húznám a szám, amikor hirtelen rám veti magát. - Jézusom - nyögök fel. - Szállj le rólam... - nyöszörgöm. - Nehéz vagy!
- Nem vagyok az - nevet fel. - Mindketten tudjuk, hogy mit kell mondanod, hogy leszálljak rólad. Csak egy szavadba kerül és én már fel is álltam, de ahhoz ki kell mondanod és teljesítened is kell. Na, szeretnéd, hogy felkeljek? - nyom egy puszit a nyakamra. Lassan érzem, ahogy összeroppanok alatt, de túl makacs vagyok, hogy kimondjam az a szót. Meg különben is az ágy olyan puha és meleg, miért kelnék ki belőle? - Te is olyan kényelmesen fekszel, mint én?
- Csodásabb, nem is lehetne - motyogom. Mindketten tudjuk, hogy képesek vagyunk addig így maradni, míg élünk, hiszen mindketten makacsok vagyunk, de én már alig kapok alatta levegőt, neki pedig esze ágába sem lesz felkelni rólam, ha nem adom meg magam. - Jó - sóhajtok fel. - Legyen, felkelek, csak szállj már le rólam a francba - morgom.
- Tudtam én, hogy te fogod magad hamarabb megadni - mosolyodik el győztesen. - Na ne légy már ilyen morcos. Tudom, hogy fáradt vagy, én is az vagyok, de minél hamarabb el akarok indulni, hogy még sötétedés előtt odaérjünk - néz a szemeimbe.
- Ó szóval ezt értsem úgy, hogy van tíz percem elkészülni? - vonom fel a szemöldököm, magamhoz ölelve egy párnát.
- Azért kedvesebb vagyok - kacsint rám - legyen fél óra - nyom egy puszit az arcomra, majd az ajtó felé indul.
- Csinálj nekem kávét és talán kész leszek fél óra alatt - kiáltok utána miután kilép az ajtón.
Nem vagyok a reggelek embere, sosem voltam. Igazából nem azzal van bajom, hogy fel kell kelni és egész nap álmos leszek, mert ez nem igaz. Elég pár óra alvás is, csak az a baj, hogy olyankor nyűgös vagyok reggel, persze után felébredek és minden olyan, mintha semmi bajom nem lenne, viszont a reggelek szörnyűek. 
Fél órát kaptam lezuhanyozni és felöltözni, az én kedves és szerető barátomtól. Egy öt perces zuhanyzás után a hajamat fésülve állok a tükör előtt. A szemeim alatt fekete karikák találhatóak, hiszen tegnap nem valami korán értünk haza az esküvőről, vagyis inkább ma és én már lábon is vagyok. Nem vesztem az időm sminkeléssel, hiszen Harry mindig azt mondja, hogy smink nélkül is pontosan ugyanolyan szép vagyok, hát akkor lássuk igazat mondott-e. Kényelmes ruhába bújok, majd kilépve a szobából, egyből a konyha felé veszem az irányt, ahonnan már érzem a frissen főzött kávé illatát.
- Azt hittem több időbe telik majd elkészülnöd - mosolyog rám Harry, miközben a kezében lévő csészében forgatja a kanalat.
- Az ugye az enyém - bökök a kezei felé.
- Én már ittam, szóval minden bizonnyal nem az enyém és mivel rajtad kívül senki sem él a házban, úgy gondolom, hogy igen a tied - indul meg felém, én pedig mosolyogva kapom ki a kezéből a gőzölgő italt.
- Szeretlek - kortyolok egyet italomból.

***

Már egy órája úton vagyunk, én pedig felhúzott lábakkal élvezem a tájat és a reggeli levegőt. Nagyon is tudom, hogy hová tartunk, hiszen nem egyszer jártam már meg ezt az utat, viszont Harrynek semmit sem mondtam, bár ő is említette, hogy a helyszínt valószínűleg már tudom, de a többit biztosan nem is sejtem. A kocsiban csak a rádió szól halkan, de ebben a pillanatban kellemes ez a csend, csak az a rossz benne, hogy ez ismét gondolkodni enged. Nem tudom, hogy miért megyünk oda, de az a fájdalmas gondolat még mindig nem akar teljesen megszűnni, még mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy mi van, ha igaz... Feszült volt és most is, ugyanis az ujjai néha elfehérednek, ahogy a kormányt szorítja, de egyben néha mosoly is felfedezhető gyönyörű arcán. Nem tudom, hogy mit gondoljak, nem akarom, hogy igaz legyen és a nagyobbik részem is azt érzi, hogy ez csak egy buta gondolat, ami nem akar kimenni a fejemből, de attól még egy apró rettegés van bennem és valószínűleg addig lesz is, míg meg nem tudom, hogy pontosan mit is tervez.
- Mi a baj? - teszi a kezét a combomra, mire felé kapom a fejem. - Az ajkad rágcsálod és idegesen tördeled az ujjaid - adja a tudtomra.
- Semmi baj sincs - mosolygok rá. - Tényleg, csak fáradt vagyok - próbálkozom.
- Tudtad, hogy beszélsz álmodban? - kérdi halkan, mire megrázom a fejem. - Pedig ma éjjel beszéltél - jegyzi meg. - Igazán aranyos dolognak találom, hogy az álmodból tudom meg, hogy mennyire szeretsz - vigyorog rám - viszont az nem tetszik, amikor ugyanonnan tudom meg, hogy mitől tartasz.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz - kapom el róla a szemeim.
- Mindketten tudjuk, hogy tudom - sóhajt fel. - Tényleg attól félsz, hogy azért viszlek el oda, ahová megyünk, hogy egy utolsó együtt töltött pár napunk legyen, mielőtt szakítok veled? - fordul felem. Észre sem vettem, hogy megálltunk az út szélén, csak amikor előre tekintek és próbálom feldolgozni, hogy tudja mi bánt. - Liv - szorítja meg a combom. - Szeretlek, teljes szívemből és szerinted én azt csak úgy eldobnám? Tisztában vagy vele, hogy akkor sem tudnál elküldeni, ha szeretnéd, mert én veled maradok örökké, akkor miért gondolsz ilyen butaságra?
- Én... nem tudom - motyogom. - Fogalmam sincs, egyszerűen tegnap felmerült bennem és nem tudtam kiverni a fejemből. Tudom, hogy szeretsz, hiszen minden nap kimutatod, ahogy én is téged, de attól még minden lányban benne van ez az érzés, feszült voltál és most is az vagy, ne akard tagadni ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott, indokként, még ha butaság is, de így volt.
- Nem akarok veled szakítani - jelenti ki a szemeimbe nézve. - Eszem ágába sincs. Megnyugodhatsz, nem azért viszlek oda, egyszerűen csak szeretnék veled kettesben eltölteni egy kis időt, mint régen - nyugtat meg.
- Rendben - mosolygok. - Akkor menjünk tovább, hogy megismerhessem a terved - nyomok egy puszit a szájára.

***

- Kivételesen most az egyszer örülök ennek a háznak - nyújtózkodom. - Sosem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de így van, hiszen veled vagyok itt, kettesben. Elzárva a külvilágtól, messze az emberektől. Az elkövetkezendő pár napban, pedig senki sem zavarhat meg minket - akasztom karjaim a nyakába. - Miénk az egész ház és világ - mosolygok rá.
- Látom sokkal jobb kedved van, mint reggel - húz magához közelebb. - Aminek nagyon örülök, ugyanis utálok úgy meglepetést szerezni egy embernek, ha szar a kedve és nem tudja azt érezni, amit én miközben megmutatom neki.
- Melletted sosincs szar kedvem - nyugtatom meg. - Te még a legszarabb pillanatokban is el tudod érni, hogy mosolyogjak és boldog legyek, pusztán a jelenléteddel.
- Ez velem is így van - dönti homlokát az enyémnek. - Az amit a közeledben érzek, megmagyarázhatatlan, de éppen ez benne a legjobb, hogy nem tudom leírni, csak én érzem, innen tudom, hogy ez az érzés igazi, mert csak te váltod ki ezt belőlem - suttogja. - De menjünk be, együnk valamit majd induljunk a meglepetés helyszínére.
Minden pontosan úgy volt, ahogy eddig annyi kivétellel, hogy a nappali fel volt újítva. Harry szavainak köszönhetően hatalmas vigyorral az arcomon járkáltam és hoztam a csomagjainkat, amiket nagy nehezen sikerült kiszednem Harry kezeiből. Azt mondta, hogy ő is elbírja, mintha én magam nem tudtam volna, de hát én sem vagyok olyan gyenge, hogy ne tudjak felvinni a hálóba egy táskát, így addig próbálkoztam, míg nem győztem meg róla.
Meglepetésemre a hűtő fel volt töltve kajával, ami felmerített bennem egy kérdést, hogy valaki volt itt előttünk, de kicsoda. Összeütöttem gyorsan néhány tojást, majd az asztalhoz vittem őket és megterítettem. Időközben Harry is megérkezett, majd megebédeltünk. 
- Oké - nevetem el magam. - Nem tudom, hogy mire készülsz, de kérlek ne aggódj ennyire érte, mert ezzel én is aggódni kezdek és az nem lenne jó. Már itt vagyunk, hamarosan megmutatod én pedig biztos vagyok benne, hogy imádni fogom, szóval nyugodj meg.
- Ezt könnyű mondani - forgatja meg a szemeit - hiszen nem te vagy az, aki készül valamire, hanem én, de igazad van, azt semmiképp nem szeretném, hogy te is izgulj, elég ha én izgulok, úgyhogy megpróbálom visszafogni.
- Helyes, de bármi is lesz az a valami, én nagyon örülni fogok, gondolj erre.
Fél óra elteltével már kézen fogva haladunk a tisztáson. Fogalmam sincs, hogy hová tartunk, hiszen erre még nem igazán jártam, de nem is érdekel, hiszen ő is velem van, és az ő társaságában akár a világ végére is elmennék.
- Remélem tudod az utat visszafelé, mivel sötétedik - jegyzem meg, próbálva oldani a belőle áradó feszültséget.
- Tudom az utat, ezért nem kell aggódnod - mosolyog rám. - Hamarosan ott is vagyunk.
Próbálom magamban felidézni a tájat, a meséket, hátha rájövök, hogy hová tartunk. Tudom, hogy a közelben van egy tó, de ott ha voltunk is az nagyon régen volt, mivel én nem emlékszem rá.
Hirtelen állunk meg, mire rájövök, hogy megérkeztünk. Érdeklődve nézek körül. A tóval igazam van, nem messze tőlünk, tényleg van egy pár méterre tőle, pedig egy pléd van leterítve, ami mellett egy táska van. Szóval piknikezzünk.
- Piknikezni fogunk? - fordulok felé mosolyogva.
- Igen - válaszol. - Nem ismerős ez a helyzet? - kérdez rá vigyorogva. - Nem emlékeztet valamire?
Az emlékek gyorsan pörögnek a fejemben, mikor eszembe jut valami. Persze nem ezen a helyen, de már voltunk hasonlón. Mikor még otthon voltunk és elméletileg csak barátok, Harry elvitt egy eldugott helyre, ahová csak egyedül szeretett menni, de végül nekem is megmutatta, ahol minden ugyanilyen volt. Ott kérdezte meg tőlem, hogy leszek-e a barátnője, az első randinkon. Az első randinkat akarja újraéleszteni?
- Az első randink - lépek hozzá közelebb. - Hasonló volt ehhez és ott is pontosan ennyire izgultál, mint most - bújok hozzá. - De azt is pontosan annyira imádtam, ahogy ezt is fogom.
Akaratom ellenére is felmerülnek bennem az emlékek. Eszembe jut, hogy miért volt annyira ideges azon a napon. Nem attól félt, hogy tetszeni fog-e a helyszín és az egész, hanem a végén lévő válaszomtól. Vajon most is így van? Most is szeretne nekem feltenni egy kérdést?
- Elgondolkodtál - jegyzi meg. - Eszedbe jutott, igazam van?
- Igen - suttogom. - Tudod az ember sosem felejti el azokat a pillanatokat, amit a számára fontos személlyel tölt, legyen az bármilyen régi emlék. 
Közelebb lépdelve a plédhez az arcomon elterülő mosoly nagyobb lesz.
- Ez ugyanaz a pléd - nevetem el magam. - Ugyanazt fogjuk enni és hallgatni is? - kérdem tőle vigyorogva.
- Szeretnéd, hogy minden ugyanolyan legyen? 
- Igen, de minden nem lehet, hiszen akkor azt kérdezted tőlem, hogy akarok-e a barátnőd lenni, de ez már nem lenne érvényes, hiszen az vagyok - nevetek fel.
- Igen, ebben teljesen igazad van - vakarja meg a tarkóját.
A felismerés egyből pofáncsap. Már a barátnője vagyok. Minden ugyanolyan, mint akkor volt, csak a kérdés lesz más. Ez különbözik, majd az első randinktól és már van egy apró sejtésem, hogy mi lehet az. A francba is, nem akarom, hogy elrontsam az egész tervét. De az a baj, hogy már bennem van, már sejtem mit akar és azt is, hogy miért izgul ennyire. Már tudom, hogy El és Lou miért titkolózott előttem és miért néztek úgy rám, már minden világossá vált. Igaza volt Elnek, akkor lehet, hogy még csak viccnek szánta, de ebben a pillanatban már nem az. Már egyáltalán nem egy vicc, ez már a valóság. Én pedig éppen most basztam el a meglepetését.
- Te... te... te most... meg akarod kérni a kezem? - nyílnak nagyra a szemeim, mire ő felsóhajt. - Ó baszki, be kellett volna fogjam - kapom a szám elé a kezeim. - Ne haragudj - motyogom. - Én nem akartam elrontani a meglepetést, de úgy látszik már tapasztalatom van benne - nevetek fel kínosan.
- Sejtettem, hogy rá fog jönni - fogja kezei közé vörösödő arcom. - Lehet, hogy már nem meglepetés, de semmit sem rontottál el - mosolyog rám. - De ha már itt tartunk és szépen beletrafáltál a kérdésbe, akkor miért ne tehetném meg most is? - neveti el magát. 
- Ömm, ne - állítom meg mielőtt letérdelne. - Menjen minden a maga rendjén, oké, mert hülyén érzem magam, egy ilyen pillanatot is képes voltam elrontani.
- Nem rontottál el semmit - nyugtat meg. - Minden rendben van. Legalább megtanulom, ha valamit eltervezek, akkor az nem úgy lesz - neveti el magát. - De, ahogy akarod, menjünk a terv szerint, de azért kaphatok egy választ? - kérdi vigyorogva, de én tisztán látom rajta, hogy izgul.
- Te is tudod a válaszom, hiszen mi mindörökké együtt leszünk.
- Mindörökké - suttogja az ajkaimra - a feleségem leszel.

Sziasztok! Hát ez lenne az utolsó rész, még hátra van egy epilógus és vége a történetnek. Tudom, hogy ez egy kicsit elcseszett meglepetés, de mentségemre legyen, hogy amikor elkezdtem írni a részt eszembe sem jutott ez a vég, de aztán jött az ötlet és miért ne, ilyen válasszal még úgysem találkoztam eddig a blogokban. Remélem tetszett és hamarosan újra jelentkezem. Addig is további szép napot!