7.rész - Egy nap (1.rész)

Fogalmam sincs, hogy hová akar vinni, de tisztában vagyok vele, hogy semmit sem érnék el azzal, ha faggatózni kezdenék. A kocsijában ülünk, már percek óta. Mivel én elég régóta élek itt próbálom kitalálni hová tartunk, mi lehet a környéken, de nem megy, hiszen a városnak ezen a részén még sosem voltam.

- Harry - pillantok rá - ugye nem azért hozol ilyen messzire, mert ki akarsz nyírni? - tudom, hogy tudja csak viccelek, de valahogy el akarom érni, hogy elárulja nekem pontosan hová tartunk és mivel ismerem, tudom, hogy csikarhatok ki belőle egy apróságot.

- Gyenge próbálkozás Liv - nevet fel. - Ha megölni készülnélek, akkor nem vinnélek el ilyen messzire, minek terveznék meg egy ilyen hosszú utat, hogy utána csak kinyírjalak? - fordul felém az egyik lámpánál.

- Nem vagy vicces Styles - mormolom. - És mi az, hogy gyenge próbálkozás? - vonom fel a szemöldököm. - Szerintem nem az, az egyetlen gond az, hogy ezt egyszer már eljátszottam, neked meg túl jó a memóriád - nyújtom rá a nyelvem.

- Hát akkor elárulok neked valamit, nem megölni készüllek, csak egy nyugis helyre akarlak vinni, ahol majd mutatok neked valamit és utána elviszlek magamhoz - adja a tudtomra. - Sok megbeszélnivalónk van és tudom, hogy csak akkor tudlak rávenni bármire is, ha nincs mi elterelje a figyelmed, tehát ezért hoztalak el egy elfeledett parkba, ami biztosan tetszeni fog neked, hiszen otthon is sokszor jártunk eldugott helyekre.

Basszus. Na erre pont nem számítottam. Ismerem és tudom, hogyha ilyen helyre hoz olyan témába keveredünk, amit én nagyon el akarok kerülni, de persze ez most nem fog megtörténni, mert nem fogja engedni. Vissza akar szerezni és mindent el fog követni, hogy ez meg is történjen, én pedig kétlem, hogy elég erős vagyok, hogy ellenálljak neki. 

- Ne gondolkozz Liv - helyezi tenyerét a combomra. - Nem szabad, most engedd el magad és ne gondolj semmire. Csak hagyd, hogy megtörténjen, oké? Tudom, hogy sokat kérek, de bízz bennem, minden rendben lesz, ha most szépen kitörlök az elmúlt jó pár hónapot és csak arra figyelsz, hogy velem vagy. Itt vagy velem, mert itt akarsz lenni. Ne fog semmi sem eltaszítani tőlem, csak te magad, ha tovább folytatod a gondolkozást.

Az ölemben pihenő kezem az övére teszem, majd rákulcsolom az ujjaim. Képes vagyok egy napig úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha még mindig gimisek lennénk és boldogok. Csak egy nap és utána meglátjuk, hogy hogyan tovább.

- Rendben - egyezek bele. - Legyünk azok egy napra, mint hónapokkal ezelőtt - mondom ki hangosan is gondolataim. 

- Remek - vigyorog rám - akkor én most lehúzódom az út szélére, te pedig szépen átmászol az ölembe - csillan fel a szeme.

- Na álljunk meg egy pillanatra - fordulok elé. - Ugye ezt te magad sem gondoltad komolyan, Harry? - vonom fel a szemöldököm. - Mi a francért ülnék én az öledbe?

- Ne csinálj úgy, mintha nem akarnád, hercegnő - vigyorog rám. - Tudod, ha visszagondolnál a múltunkra, akkor értenéd, hogy miért kérem ezt... de ha te nem szeretnéd, akkor én is átülhetek hozzád, hogy felelevenítsem az emlékeid, bár azt kétlem, hogy annyira élveznéd...

- Hülye vagy, Styles! - nézek rá mérgesen. - Mindenre tisztán emlékszem, nincs szükségem emlékeztetőre, de abban igazad van, nem élvezném, viszont, ha így folytatod, akkor te sem fogod - teszem hozzá.

- Liv, én minden egyes pillanatot élvezek, amikor veled vagyok - kacsint rám. - De te is tudod, hogy ide fogsz hozzám bújni másodpercek múlva. Tisztában vagy vele, hogy ezen nem fogsz tudni változtatni, mert te pontosan annyira szeretnéd, mint én. Egy nap, egy napot ígértél nekem, amit ki fogok élvezni, minden egyes pillanatát élvezni fogom és te is. Hogy mi lesz holnap? Az már más kérdés, de kit érdekel a holnap, csak a most számít.

- Húzódj már le, a francba is! - csattanok fel. Egyre nagyobb lesz köztünk a feszültség és mindketten tudjunk, hogy lehet levezetni és meg is fogjuk tenni. Elegem van, hogy megpróbál felhergelni, mert pontosan tudja mit kell mondjon, hogy ez sikerüljön neki és ezzel pontosan eléri, hogy teljesítsem a kérését. 

Nevetve húzódik le, én pedig egyből kicsatolom magam és átmászok az ölébe, amit ő vigyorogva fogad. Kezeit a derekamra helyezi majd várja a folytatást. Tenyereim a mellkasára helyezem, ahol érzem milyen gyorsan verdes a szíve, ahogy az enyém is. 

- Utállak, el sem tudod képzelni mennyi - nézek mélyen csillogó szemeibe.

- Sze-ret-lek - szótagolja nekem. - Ezt akarom tőled hallani és ezt is fogom a nap végére - közli velem. - Na és hogyan tovább? - dönti oldalra a fejét.

- Idegesítő vagy, komolyan mondom - morgom. - Miért hagysz engem cselekedni, sokkal jobb, amikor te irányítasz, nem pedig én. 

- Azért, mert dühös vagy és pontosan emlékszem milyen vagy ilyenkor, azt akarom, hogy azt tégy amit szeretnél, nem amit én elindítok. Szóval hajrá hercegnő, én türelmes vagyok.

- Biztos? - vezetem kezeim a hajába, mire felmordul. - Tudod az öledben ülök, ami nem éppen arról árulkodik, hogy te türelmes vagy, Hazz, nagyon nem - hajlok hozzá közelebb. Élesen szívja be a levegőt, miközben erősödik a szorítása. Vigyorogva döntöm az övének a homlokom, majd nézek szemeibe, amik egyre sötétebbek lesznek. 

- Te ezt élvezed - morogja mély hangon.

- Ne tégy úgy, mintha te nem élvezted volna, hogy húzod az agyam - forgatom a szemeim. - Ismerhetnél, pontosan tudhatnád, hogy amit kapok azt vissza is adom, szívem. Sosem okozok csalódást senkinek sem, főképpen nem neked, mert tudom, hogy mi az, ami a legjobban kikészít - suttogom, miközben a csípőm mozgatni kezdem. - Kíváncsi vagyok meddig fogod bírni - érintem össze az orrainkat.

- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy vesztek - sziszegi a fogai között. - Én sosem veszítek.

- Fogsz Harry - nevetek fel. - Elfelejtetted, hogy nem csak te ismersz engem, hanem én is téged. Tudom, hogy van egy tűrőképességed, ami erős és tényleg sokáig bírod, de mikor is voltunk utoljára így? - kérdem tőle. - Régen, szóval biztos vagyok benne, hogy nem fogod bírni. Nagyon nem és ez másodpercek múlva be is bizonyítod nekem - nyomok egy puszit a szája sarkára.

Érzem, ahogy a levegő egyre fülledtebb lesz a kocsiban. Azzal is tisztában vagyok, ha ő nem cselekszik hamarosan akkor én fogok, mert mit sem akarok jobban ebben a pillanatban, mint az ajkaira tapadni és addig csókolni, míg el nem tűnik az összes levegő a tüdőmből. Akarom őt, mindig is akartam, még akkor is, amikor saját magamnak hazudtam azt, hogy ez nem igaz. Kinek akarok hazudni, hiszen mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy az a szerelem, ami köztünk volt, sosem fog elmúlni, míg élünk érezni fogjuk és az az igazi szerelem, nem pedig olyan szerelmek, amiket két hónap el tudsz felejteni. A miénket sok-sok idő elteltével sem sikerült elfelejtenem és ezek után biztosan nem is fogom.

- A francba a győzelemmel - mordul fel, majd nyomja ajkait az enyémre, miközben türelmetlenül falni kezdi őket. Kemény. Durva. Akaratos. Kezeit a pólóm alá vezeti, majd még közelebb húz magához. Égek, ahol csak hozzámér, az egész testem remeg a karjai között és nem a félelemtől, hanem a vágytól, amit, már egy jó ideje elnyomok magamban. Akarom őt, ahogy ő is engem. 

***

- Hercegnő, ugye most nem azt fogod játszani, hogy zavarban vagy? - szólal meg Harry, ahogy egymás mellett sétálunk. Miért is lennék zavarba, hiszen csak majdnem lefeküdtünk pár perccel ezelőtt a kocsijában?! Ha nem állítom le, akkor biztos, hogy meg is történik, de ha bármi is lesz közöttünk, az biztos nem a kocsijában. Nem akarok egy kocsiban lefeküdni vele. Vörös vagyok, még most is érzem, hogy mennyire melegem van. Ég az ajkam, ahogy a nyakamon lévő folt is. Hálás vagyok, hogy ebben a pillanatban senki sincs itt, mert biztosan mindenki tudná, hogy mi történt közöttünk vagy inkább többet gondolnának a dologba, de basszus még én magam is többet gondolok. - Liv, ne gondolkozz, olyan ijedt arcot vágsz, hogy szeretnélek újból megcsókolni, de akkor már biztosan nem lennék képes leállni - fordít magával szembe.

- Lehetne... - kezdem halkan - lehetne, hogy az előbbit elfelejtjük? 

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - nevet fel. - Liv, majdnem lefeküdtünk a kocsiban - emeli fel az állam - eszem ágában sincs azt elfelejteni és nem is tudnám. Akarlak és te is engem, csak most, hogy abbahagytuk újra gondolkodni kezdtél. Ne tedd. Egy nap, megígérted nekem ezt az egy napot. Ne gondolkozz, csak cselekedj.

- Jó - vágom rá feszülten. Nem érdekel, ha nem fogja tudni magát leállítani, de ő mondta, hogy ne gondolkozzak csak cselekedjek, hát tessék. Kezeim a nyakába akasztom, majd a szemeibe nézek. Ki akarom mondani és meg is akarom csókolni, még akkor is, ha lehet nem ez a legjobb döntés, de ki a francot érdekel ez ebben a pillanatban. Nyakától fogva lejjebb húzom magamhoz, majd közel hajlok hozzá. - Szeretlek - suttogom az ajkaira. Egy pillanatra meglepődik, de a döbbenetet egyből egy hatalmas vigyor veszi át. Mielőtt még megszólalhatna ajkam az övére nyomom. Ez a csók most nem vad, sokkal inkább érzelmes. Ezzel a csókkal közöljük egymással, hogy mit érzünk egymás iránt.

- Kimondtad - vigyorog rám. - Mindketten vesztettünk - nevet fel, miközben még mindig közel tart magához. - De tudod ellened nem bánom, ha veszítek. Gyere üljünk le, mutatni akarok neked valamit.

Percek múlva egy padon ülünk, szorosan egymás mellett. Harry a telefonján kutakodik, míg én a tájat csodálom. Nyugalom vesz körül. Ebben a pillanatban boldog vagyok. Semmivel sem törődök, ahogy kérte tőlem, nem számít semmi, ma nem, a holnap pedig nem fontos. 

- Tudod - szólal meg - lehet, hogy betegesnek fogod tartani, de nekem még mindig megvannak. Mindenki azt mondta, hogy ezzel nem segítek magamon, de én nem töröltem ki semmit. Nem töröltem ki, mert tudtam, hogy nincs vége annak, ami közöttünk volt. Nem lesz vége, amíg mi élünk. Emlékszel még erre? - fordítja felém a telefonját.

Mi szereplünk a képen, még az egyik sulis bál előtt, amire én nem akartam elmenni, mert bénának tartottam a jelmezem. Még most is annak tartom. Nem akartam tanárnak öltözni, de Harry rávett. Utáltam szemüveget hordani és kivasalni a göndör hajam, de rávett. Mindketten mosolygunk és közel állunk egymáshoz. Pont úgy nézünk ki, mint egy titkos kapcsolatban lévő pár. Ugyanis, míg én tanárt ő diákot játszott. 

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy képes voltál erre rávenni - fintorodom el. - Ez volt a legrosszabb bál, amin résztvettem életemben.

- A bál lehet, de az éjszaka biztosan nem  - vigyorog rám perverzül. - Azt mindketten tudjuk, hogy imádtad. Különben is, sexy tanárnéni voltál és szerintem az osztályból mindenkinek bejött a szerelésed, csak neked nem.

- Bocs, hogy nem akartam, hogy a fél osztály úgy nézzen rám, hogy bármikor megdughat az egyik sarokban. Mindketten tudjuk, hogy ezt gondolták, de én a te tanárnénid voltam, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm.

- Inkább - köszörüli meg a torkát - menjünk tovább, mert még sokára lesz mire innen visszaérünk hozzám és nem akarok hülyeséget csinálni - motyogja, majd a következő képre mutat. - Ezt sosem felejtem el - nevet fel.

- Jaj, ne már - ütöm meg a karját. - Ezt miért tartottad meg? 

- Mert aranyos vagy rajta - nyom egy puszit az arcomra.

- Aranyos? - nevetek fel. - Persze, sokkal inkább úgy nézek ki, mint egy duzzogó kislány, akitől elvették a kedvenc játékát. Töröld ki, kérlek.

- Eszem ágába sincs - rázza meg a fejét. - Nem a játékod vették el tőled, hanem sokkal inkább az ajkam. Azt hitted, hogy nem leszek rá képes, hogy egy napig ne csókoljalak meg, de hát tévedni emberi dolog nem igaz?

- Idegesítő vagy! - dőlök neki.

- Aha, persze. Tudod - karol át - ahányszor valami olyat mondasz nekem, amivel bántani akarnál, mindig azt hallom, hogy szeretlek - közli velem.

***

- Harry? - fordulok felé, amint leveszem a cipőm. - Miért laksz egy ilyen hatalmas házban, egyedül?

- Honnan veszed, hogy egyedül élek itt? - kérdi vigyorogva, mire ráncba szalad a homlokom. - Nem tervezek sokáig egyedül lenni. Nem csak magamnak vettem ezt a házat, hanem egy számomra fontos személynek, akivel remélem leélhetem majd itt az életem - vonja meg a vállát.

Számára fontos személy? Akivel leélheti itt az életét?

- Te most rám célzol? - kérdem halkan. - Harry mond, hogy...

- Ki másra - lép hozzám közelebb, miközben kezeit a derekamra helyezi. - Liv, tervekkel jöttem ide. Nem hiába. Tudtam, hogy megtalállak és abban is biztos vagyok, hogy itt, pontosan ebben a házban fogjuk leélni az életünket, csak míg szükségem van egy kis időre, hogy ezt te magad is így lásd.

Szemeimbe könnyek gyűlnek. Nem akarom, hogy észrevegye, de már késő. Szomorú mosoly terül el az arcán, miközben homlokát az enyémnek dönti. Egy házat vett, nekünk, hogy itt éljünk mindazok után, amit én vele tettem. 

- Ne, ne gondolkozz hercegnő, ne ma - suttogja. - Gyere, menjünk beljebb. Tetszeni fog - fogja meg a kezem, majd kezd el húzni.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész. Köszönöm az olvasókat! Hamarosan érkezik a folytatás.

6.rész - Fotózás

- Dobd le azt a kamerát, Livi - néz rám Li - és állj be Bree helyére.

- Mi? - pillantok rá. - Miért állnék én be a helyére? - vonom fel a szemöldököm. Értem, hogy mire kér, csak éppen az okát nem. Én még sosem álltam ott és nem is tervezem, mivel én nem vagyok modell. Persze már csinált rólam képeket, amikor a többiekkel beszélek, hülyéskedek vagy éppen fotózok, de az más. Mivel én ott nem tudtam róla. 

- Fotós vagyok Livi - mosolyog rám. - Amikor azt látom, hogy egy olyan gyönyörű lány, mint te ilyen boldog meg akarom örökíteni. Őszintén én még sosem láttak ilyen őszinte mosollyal az arcodon és eszem ágába sincs elveszni hagyni, szóval nyomás - mutat maga elé.

- Szó sem lehet róla, Liam - jelentem ki. - Nem vagyok modell - nézek a szemeibe. - Az nem az én szakmám, én fotós vagyok pont mint te.

- Fotós vagy, igen, de egyben gyönyörű is, akit hívogat a kamera, csak te ezt sosem veszed észre. Meg akarom neked mutatni, hogy milyen boldog vagy és ennek köszönhetően még szebb, mint szoktál, szóval gyerünk mozdulj, hercegnő - vigyorog rám.

Bree kuncogva engedi át nekem a helyét, de én még mindig Liamet bámulom, aki türelmesen várja, hogy elfoglaljam a helyem, amit eszem ágába sincs megtenni. Tudom, hogy miről beszél, hiszen én is látom magamon a változást, amikor reggelente a tükörbe nézek, de attól még nem szeretnék oda állni és hülye pózokat felvenni, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Viszont ismerem Lit, tisztában vagyok vele, hogyha nemet is mondok akkor is kitalál valami, amivel rá tud venni arra, hogy igenis oda álljak és készítsen rólam képeket. Sóhajtva adom be a derekam, majd sétálok a kanapéhoz és helyezem rá a kezemben tartott gépet. 

Zavartan állok meg a fehér alap előtt, azon gondolkodva mi a fenét kellene most csinálnom. Aztán hirtelen eszembe jut egy emlék. Régen Harryvel is sok képet készítettünk rólam, meg persze róla is. Ott sosem gondoltam semmire, egyszerűen csak az előttem álló fiút néztem és mosolyogtam. Nem vagyok modell és nem is leszek, de neki köszönhetően képes voltam azt érezni, hogy a rólam készült képek nem is olyan rosszak. A mosolya miatt, én is mosolyogtam, csillogó szemeitől pedig teljesen elengedtem magam és nem is vettem észre miket csinálok, csak hallottam, ahogy kattan a gép, egyre több és több képet készítve rólam. Viszont azóta sok minden változott. Elvesztettem azt a mosolyom, bár Liam szerint most nem játszom meg magam és igaza van. Hogy miért van igaza? Mert én magam is boldognak, igazán boldognak érzem magam. Egyre több időt töltök együtt vele és a falam pedig kezd omladozni. Persze azt nem mondom, hogy ebben a pár napban nem kerültem mélypontra és nem éreztem azt, hogy nem érdemlem meg a boldogságot, de akkor megjelent ő és elfelejtette velem a kételyeim. Rendes tőle, hogy megnevetett és boldoggá tesz mindenek ellenére is.

- Basszus - zökkent vissza Liam hangja - ha tudtam volna, hogy ilyen képeket készíthetek rólad, akkor biztos lehetsz benne, hogy rajtad kívül senkit sem vállalnék el - kattintgat. - Nem is modellkedsz, sőt látom az arcodon, hogy nem is szeretnéd azt a szakmát, de a rohadt életbe is Livi gyönyörű vagy, sokkal jobb vagy, mint sok más lány, akik évek óta ezt csinálják. Nem tudom, hogy kire gondoltál az elmúlt percekben, de megérte. Mióta itt vagyok folyamatosan arra várok, hogy mikor láthatok végre tőled egy őszinte mosolyt. Ne értsd félre, szoktál mosolyogni, de mindketten tudjuk, hogy azok általában csak megjátszások, de az elmúlt napokban lévők igaziak.

- Zavarba hozol Li - nevetek fel a hajamba túrva. - De felejtsük el az elmúlt perceket - lépek hozzá közelebb. - Viszont látni akarom azokat a képeket és ki ne merd tenni sehová sem, mert akkor kicsinállak - fenyegetem meg. 

- Hercegnő, ezek akkor is kikerülnek az oldalamra, ha kicsinálsz - mosolyog rám. - Nem érdekel, hogy kockázatot vállalok vele, de igenis kiteszem, hogy a modellek irigyek legyenek rád, én pedig meg tudjam mutatni, hogy milyen tehetséges vagyok a fotózásban.

- Nem! Nem akarom, hogy kikerüljenek a képek rólam, kérlek Liam - nézek a szemeibe. - Nem vagyok tehetséges mondj bármit és semmi kedvem magam a netten nézegetni.

- Vess magadra egy pillantást és utána mond azt, hogy nem vagy tehetséges - nyomba a kezembe a készüléket. - Felismerem, ha valaki jó és gyönyörű, minden fotós megérzi ezt, szóval hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy jó vagy.

Kíváncsian nyomogatom a gombokat, miközben meglepődök azon, hogy nem is olyan rosszak, mint amilyenre számítottam. Bár azt sem mondanám, hogy nagyon jók lettek, de jobbak, mint amire számítottam. Mosolygok és boldognak látszom. Egyszer sem nézek a kamerába, sőt inkább elgondolkodó fejet vágok, de a képek maguk igazán tökéletesek lettek. Nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de tényleg igaza van Liamnek. Bár attól még nem szeretném, ha felkerülne bármelyik oldalra is. Nem akarom, hogy engem nézzenek és a végén még a szüleim is meglássák és akkor azt hallgassam éltetem végéig, hogy nem csak fotós lettem, hanem még modell is. Anyáék elfogadták, hogy ezt akarom csinálni, hiszen tudták, hogy mit jelent nekem, de sosem örültek neki annyira, mint én vagy Harry, de elfogadták. Viszont azzal tisztában vagyok, hogy ezt sosem tennék. És én magam sem akarok modellkedni, szóval valahogy rá fogom venni, hogy tegye el a képeket és ne mutassa meg senkinek sem. 

- Ezek tényleg jók lettek - adom neki vissza - de még mindig nem szeretném, ha más is látná őket. Nem vagyok modell Liam és ezt te is tudod - közlöm vele.

- Hercegnő, tudom, hogy nem vagy az, de mindened meglenne hozzá, hidd el nekem. Ezzel csak téged reklámoznának, semmi rossz nem sülne ki belőle. Csak néhány kép, mit számít, ha meglátnak, hiszen gyönyörű és csodálatos vagy.

- Ühüm - motyogom. Nem vagyok az, de nem fogok vele vitába szállni. - Tégy, amit akarsz, de ha a képek kikerülnek nem vállalok azért felelősséget, amit veled teszek majd - nézek mélyen a szemébe. - Tedd ki őket, hogy mindenki lásson, mikor megkértelek, hogy ne tedd ezt, de akkor vállad azt is, ami majd vele jár.

- Ne csináld már, hiszen már tettem ki rólad képeket - adja a tudtomra. 

- De ott alig látszom - nyögök fel. - És nem olyan oldalra tetted ki, mint ahová ezeket akarod. Nem mindegy Li, de mint mondtam, te döntesz. Ha kiteszed őket, akkor kint lesznek, de én dühös leszek rád.

- Milyen képeket akarsz kitenni a barátnőmről? - hallok meg egy mély hangot a közelből. Egyből az ajtó felé kapom a tekintetem, ahol Harry áll. Pír szökik az arcomra, hiszen a barátnőjének nevezett, mikor mi csak barátok vagyunk. Liam kérdően néz rám, mire én szólásra nyitom a szám.

- Ő - mutatok a fiúra - nem a barátom, csak barátok vagyunk - teszem hozzá.

- Még - kacsint rám Harry, majd nevetve lépked hozzám közelebb, miközben hatalmas tenyerét a derekamra helyezi. - Miért vagy ilyen vörös, Liv? - hajol a fülemhez nevetve.

- Barom - csapom meg. - Jaj, ne nézzetek már így rám, tényleg csak a barátom, mint barát-barát, nem mint pasi, oké?

- Legyen, ahogy mondod Livi - nevet fel Liam. Utálom, ha a pasik összefognak ellenem. Persze, hogy mindenkinek világos, mint a nap, hogy nem csak barátok vagyunk, de attól még én szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy mégis. Vagyis egy ideig még biztos, aztán, hogy mi lesz később az majd eldől. - Különben Liam vagyok, Livi társa - nyújtja a kezét a barátom felé.

- Harry, örülök a találkozásnak - fognak kezet. - Szóval ki árulja el, hogy milyen képekről vitatkoztatok az előbb és kitől kérhetném el őket?

- Egész nap vigyorgott, én pedig rávettem, hogy álljon oda - mutatott a helyre - hogy csinálhassak róla pár képet, de megtiltotta, hogy kitegyem őket, már pedig én akkor is kiteszem, ha ezért bajba kerülök - vigyorog rám gonoszan. Éppen visszavágni készülök, amikor Harry közelebb hajol hozzám, majd maga felé fordítja az arcom.

- Egész nap vigyorogtál? - kérdezi mosolyogva, minek következtében előbukkannak gödröcskéi. - Mi történt? - kérdezi, mintha ő nem is tudná, pedig tisztában vagyok vele, hogy pontosan tudja.

- Egy hete ezt csinálja - teszi hozzá még Liam. - Nem tudom, hogy mi történt vele, de bárki is tette ilyen boldoggá tartsa meg, mert gyönyörű ha mosolyog.

- Ha nem a képekért, akkor ezért már biztosan kiheréllek. Senkire sem tartozik, hogy mennyit mosolygok Li, és különben is, te honnan a francból tudod ezt? Talán engem szoktál bámulni, miközben a bikinis lányokat figyeled? - vonom fel a szemöldököm.

- Nyugi, Liv - suttogja a fülembe Harry. - Örülök, hogy boldoggá teszlek. Liam, én a helyedben komolyan venném minden szavát - néz az említettre. - Tapasztalatból mondom, nem szokott viccelni, ha ilyeneket mond.

- Ha jól tudom neked még egészséges vagy tévedek? - bukik ki belőlem, mielőtt még megállíthatnám magam. Kezem egyből a szám elé kapom, majd lesütöm a tekintetem. - Basszus - motyogom.

- De aranyos vagy Livi - hallom meg nevető hangját Liamnek. - Biztos vagyok benne, hogy te vagy az a személy, aki boldoggá teszi őt, szóval ne engedd el. És vigyázni fogok, de azért kösz a tanácsot Harry.

- Szemetek vagytok - motyogom Harry mellkasának dőlve, mikor meghallom nevetésüket. - A képeket pedig ki ne merd tenni! - szedem össze magam, majd nézek még egyszer Li szemébe. - Most pedig menjünk, mielőtt még nagyobb hülyét csinálok magamból - motyogom, majd Harry kezét megfogva indulok el a kijárat felé.

Magam után húzom egészen a kijáratig, de mielőtt még kiléphetnénk, megragad és a falhoz présel testével. Újra pír szökik az arcomra, mert nagyon közel van hozzám és felidézi bennem az emlékeket, amik ezek után következtek általában a kapcsolatunkkor. 

- Még nem is köszöntem rendesen - suttogja. - Emeld fel szépen a fejed és néz rám - kérlel. - Nem kell előttem zavarban érezned magad, már mondtam neked - teszi hozzá. Lassan teljesítem a kérését, miközben hálát adok az égnek, hogy nem olyan világos ez a folyosó és ennek köszönhetően nem látszik olyan tisztán az arcom színe. - Szia, Liv - nyom egy puszit a szám sarkába. Napok óta így köszönt, először zavarban voltam, de már megszoktam, sőt még élvezem is. Mosolyogva emelem kezeim a nyakába, majd kulcsolom össze őket.

- Szia - vigyorgok fel rá. - Mit találtál ki a mai napra? - kérdem tőle. - És honnan tudtad, hogy itt leszek?
- Az meglepetés - dönti homlokát az enyémnek. - Először elmentem hozzátok, de Austin mondta, hogy dolgozol én pedig kiszedtem belőle, hogy hová kell jönnöm, hogy lássalak. Most pedig te mesélj nekem. Mitől is vagy te ilyen boldog napok óta?
- Ne csinálj úgy, Styles, mintha nem lennél vele tisztában - motyogom. - Nem fogom kimondani, mikor tudom, hogy tudod az okát.
- De én hallani akarom tőled - hajol hozzám közelebb, mire én szaporábban kezdem venni a levegőt. - El kell nekem mondanod, különben ki fogom belőled szedni, bár élveznéd, viszont tudom, hogy még nem akarnád - suttogja, mire én nagyot nyelek. Ismerem a módszereit és tudom, hogy élvezném, de amint ráébrednék, hogy mit teszünk, már kevésbé.
- Miattad vagyok boldog - nézek a szemeibe, mire az arcán lévő vigyor kétszeresére nő. - Most boldog vagy? - kérdem, mire bólint. - Jó, mert én nem. Utállak - jelentem ki.
- Dehogy utálsz - nevet fel. - Szeretsz - mosolyog rám. - Tudod a két szó között nagyon vékony a határ. Sokszor mondjuk azt, hogy utállak, de közben arra gondolunk, hogy szeretlek. Szóval én most ezt tőled annak veszem - kacsint rám.
- Rémes vagy - nevetek fel. - Semmit sem változtál - vezetem egyik kezem a hajába. - Még mindig az a kisfiú vagy, akit megismertem.
- Nem vagyok kisfiú - morogja - és szerintem ezt te is pontosan tudod vagy meg kell mutatnom? - vonja fel a szemöldökét.
- Semmi szükség rá - motyogom zavartan. - Le kéne hűtened magad - teszem hozzá. - Ha egész nap így akarsz viselkedni velem, nem biztos, hogy benne vagyok abban a meglepetésben - közlöm vele.
- Igaz? - érinti össze az orrainkat. - Szerintem, tetszik amikor így beszélek és viselkedem veled, csak tagadni próbálod. Mindig szeretted, ahogy veled viselkedem...
- ... és ez most sem változott - suttogom, mire vigyorogni kezd. - Tudod mit? Felejtsd el és inkább menjünk - bújok ki a karjai közül. Kuncogva lép mellém, majd fogja meg a kezem és vezet ki az épületből.

5.rész - "Már csak egy kérdésem van..."

Hogy mi lesz velünk ezek után? Azt nem tudom. Viszont ebben a pillanatban otthon érzem magam. Nyugodt vagyok és érzem a boldogság apró jeleit, amitől azt hittem végleg megszabadultam, amikor magára hagytam. Örülök, hogy nem így lett. Örülök, hogy itt van és küzd értem. Örülök, hogy nem adja fel, hiába lököm el magamtól és okozok neki ismét fájdalmat. Örülök, hogy küzd azért a szerelemért, ami régen élt és még most is él, csak mélyen el van bennünk rejtve. Örülök, hogy neki köszönhetően újra otthon érzem magam, mint hónapokkal ezelőtt, amikor a karjaiba zárt.

- Jól vagy? - kérdi. - Sosem voltál az a csendes lány, sőt be sem állt a szád, de most meg sem szólalsz, ami arról árulkodik, hogy van valami, ami aggaszt. Elmondod nekem?

Persze, hogy van valami. De nem fogom vele közölni, hogy félek attól, ami történhet. Nem mondhatom el neki, hogy az ittléte aggaszt, mert még mindig érzem, hogy nem tudom elfelejteni mindazt, amit miattam élt át. Minden az én hibám volt és most úgy érzem, ha visszakapom, az nem lenne jó, mert nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, miután összetörtem őt. Pedig belül érzem, hogy ez hülyeség, hiszen mindenki érdemel egy második esélyt a boldogságra, de a szívem nem így gondolja. Magam büntetem, de az a baj, hogy közben őt is, mivel ő velem akar lenni és én is vele, de a hülye tettem miatt nem tudom teljesíteni a vágyam... Utálom ezt az érzést, hogy vele akarok lenni, de közben a lehető legtávolabb is szeretnék tőle maradni... 

- Liv? - simít ki egy tincset az arcomból. - Ne gondolkozz ennyit - kérlel. - Nem tesz neked jót, mert ilyenkor butaságokon jár az agyad és nem szeretnélek elveszíteni ismét. El akarom érni, hogy képes légy magadnak megbocsájtani, ahogy én is megbocsájtottam neked. Együtt vagyunk jók, nem külön és ezt te is tudod. Nem szabad azon agyalnod, hogy mit tettél és mit érdemelsz érte, arra kell gondolj, hogy kaptál egy új esélyt és nem szabad veszni hagyd, mert azzal tönkreteszed az életed hátralevő részét. 

- Hogy voltál képes megbocsájtani nekem? - kérdem közelebb bújva hozzá. - Nagyon megbántottalak, láttam a szemeidben, még mindig magam előtt látom, hogy néztél rám... és egyszerűen nem értem, hogy voltál képes elfelejteni nekem...

- Ne kínozd magad ezzel - emeli fel az állam. - Igen, haragudtam rád, de arra a személyre, akit teljes szívedből szeretsz, nem tudsz sokáig haragudni. Próbálod magaddal elhitetni, de nem sikerül, mert a szereteted iránta erősebb. Nem érdekel, hogy mit tett veled, csak azt szeretnéd, hogy újra melletted legyen, én is így voltam vele. Te is megbocsájtottál nekem, pedig akkor tényleg nem érdemeltem meg. Miattam sírtál, de megbocsájtottál, mert szeretsz. Én is neked, mert egyszerűen képtelen vagyok nélküled boldog lenni. 

- Még szép, hogy megbocsájtottam - suttogom. - Hiszen részeg voltál és dühös, tudom, hogy nem gondoltad komolyan egy szavad sem. Megbántottál, de kit érdekel, amikor tudom, hogy nem rám voltál dühös csak éppen rajtam vezetted le? Szerettelek és csak ez számított.

- Most is szeretsz - javít ki. - Ki fogom várni, míg te magad is kimondod nekem, de azt tudnod kell, hogy én még most is szeretlek, sosem szűntem meg téged szeretni. Az a kapcsolat ami köztünk volt, még most is életben van, csak szabadjára kell engedned az érzést, ami csak akkor fog sikerülni, ha megbocsájtasz magadnak és közel engedsz magadhoz. Ha eleinte csak, mint barátot, hidd el nekem az is megteszi. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de érted képes vagyok csak a barátod lenni. Bármire képes vagyok, ha a közeledben lehetek. 

- Akkor legyünk barátok - suttogom. - Kezdjük az elején a kapcsolatunkat. 

Barátok?! Na persze, mert a barátok így viselkednek, mint mi. Az ölében ülök és eszem ágába sincs innen kiszállni. Érezni akarom az illatát, a melegségét, a testét, ami megremeg mikor kifújom a levegőt. Itt akarok lenni a közelében, de a barátok nem tesznek ilyet. Mi sosem voltunk azok és nem is lehetünk. De tudnia kell, hogy nem lehetünk egyből együtt, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy valaha újra együtt leszünk, de nekem az is megfelel egyenlőre, ha magamhoz ölelhetem, mint régen. Tudom, hogy nem bírjuk sokáig és fogalmam sincs, hogy mi lesz majd akkor, de most a pillanatnak szeretnék élni és semmi másnak. 

- Ugye nem fogsz holnap ellökni magadtól? - kérdi halkan.

Na ez az a kérdés, amire én magam sem tudom a választ. Ha megrémülök és a gondolataim eluralkodnak felettem, akkor valószínűleg megteszem. De ha itt lesz velem egész nap és nem nagy magamra, nem engedi, hogy butaságokon gondolkozzak akkor lehet, hogy nem fog megtörténni. Nem akarok neki hazudni, igazat viszont nem tudok mondani, hiszen én magam sem tudom biztosan, hogy mi lesz holnap. Még abban sem vagyok biztos, hogy egy óra múlva, hogy látom majd a dolgokat, nem több óra múlva.

- Ne gondolkozzunk ezen...

Tisztában vagyok vele, hogy ezekkel a válaszokkal nem nyugtatom meg őt, de mit tegyek. Nem akarom elszomorítani. Nem akarom soha többet szomorúnak látni, főképpen nem miattam. Ő nem lehet szomorú. Ő egy életvidám fiú, aki akkor is a másikat vigasztalja, amikor neki sokkal jobban fáj, mint az adott személynek. Másokat helyez maga elé és ettől lesz ő a legjobb ember a Földön. A legjobb, aki nem biztos, hogy megérdemlek, mert én eldobtam a szerelmet egy hülye ajánlatért. Tudom, ha nem teszem meg megbánom, de azt is megbántam, hogy eljöttem... Egyik megoldás sem volt helyes...

- Miért sírsz? - tol el magától. - Hé - simít végig az arcomon. - Mi baj? - néz a szemeimbe. Homlokát az enyémnek dönti, miközben én lesütöm a tekintetem, hogy ne kelljen az aggódó szemeibe néznem. Olyan vagyok mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent és sosem tudom megmondani, hogy mikor fog változni. Hirtelen történik és néha még csak az okát sem értem az egésznek, ahogy most sem. - Kérlek, nyugodj meg - suttogja. - Ne kínozd magad, hallod? Itt vagyok és bármit teszel itt leszek. Egyszer elengedtelek még egyszer biztosan nem foglak. Bármit teszel én itt leszek, nem megyek sehová sem. Szeretlek!

Szavait hallva rá emelem tekintetem. Én is ki szeretném mondani, hogy mennyire fontos nekem, ahogy azt is, hogy szeretem, de nem megy. Azt akarom, hogy tudja, hogy kimondjam neki hangosan és ne csak a fejemben, de nem tudom megtenni. Valami visszatart. A rohadt bűntudat. Kezeim közé fogom meggyötört arcát, majd lágyan simítani kezdem orcáját, mire szemeit behunyva élvezi az érintésem. A derekamon lévő kezeivel szorosabban fog, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban elmenekülhetek a karjai közül, de eszem ágába sincs ezt tenni.

- Ugye tudod, hogy mennyire sajnálom azt amit tettem? - szólalok meg. - Én nem... nem akartam, hogy ez legyen...

Szemei egyből kipattannak. 

- Sosem lett volna szabad azt tennem, nem érdemelted meg, hogy eltaszítsalak magamtól, mikor annyi mindent átéltünk. Elhiszed nekem, hogy nem akartam, hogy ez legyen?

- Nem haragszom rád - néz a szemeimbe. - Nem számít mit tettél vagy fogsz, nem fogok rád haragudni. Sosem lennék rá képes. Szeretlek.

- Ne mond ezt... - motyogom.

- Miért ne mondjam? - húzza mosolyra a száját. - Hiszen igaz. Szeretlek. Ha nem mondom ki, akkor te honnan tudnád és hogyan lennél képes újrakezdeni mindent. Ismerlek Liv, ne felejtsd el, hogy tudom mit kell tennem ahhoz, hogy megbocsájts magadnak és újra az enyém légy. Makacs vagy és éppen ezért kell mindig elmondanom, amit érzek és gondolok, hogy te is lásd, igazat mondok mikor azt mondom, hogy fontos vagy nekem és szeretlek, meg persze azt akarom, hogy újra együtt legyünk. Mindenre képes vagyok, hogy elérjem.

- Nevetséges vagyok - nevetek fel kínosan. - Téged bántottalak meg és most mégis te vagy, aki vigasztal. Te próbálsz összekaparni, mikor haragudnod kéne rám. Mi a francért neked mondom el mindezt? Miért nem vagyok képes elengedni ami volt és újrakezdeni mindent? - kérdem megtörten.

- Omladoznak a falaid - szólal meg halkan, mintha meg sem hallotta volna, ami mondtam az előbb. - Minden rendben lesz, csak bízz bennem.

***

Ma még fel sem öltöztem. Már délután van, de én még mindig pizsamában ülök, Harryhez bújva. Alig beszélünk, de nem is kellenek szavak. Elég az érintés, lopott puszik és a tudat, hogy itt vagyunk egymásnak. A kanapén ülve már a második filmünket nézzünk, de ha valaki megkérdezi, hogy mi volt benne vagy mit nézzünk, fogalmam sem lenne. Nem tudok figyelni, hiszen csak azt érzem, hogy hatalmas tenyere a combomon van. Az érintése alatt bizsereg a bőröm. Mindenről eltereli a figyelmem. 

Kettesben vagyunk a lakásba, ami szintén nem könnyíti meg a dolgom, hiszen tudom, hogy Austin nem jön ma haza. Biztos vagyok benne, hogy valakihez bekönyörgi magát, mert azt akarja, hogy kettesben legyünk. Én is ezt akarom? Persze. Hogy félek-e? Igen. Félek, mert nem tudom, hogy mi lesz. Attól tartok, hogy minden olyan hirtelen fog történni, hogy holnapra megbánom. 

- Min agyalsz ennyire? - hajol a fülemhez, miközben a keze feljebb csúszik a combomon. - Nem is figyelsz a filmre.

- Sajnálom - pillantok a kezére. Zavarban vagyok, ami nevetséges. Basszus, hiszen én nem ilyen vagyok. Vissza akarom kapni azt az énem, ami tényleg én vagyok. Aki régen voltam. 

- Ülj az ölembe - puszil a hajamba.

- Tessék? - kapom rá a tekintetem, mire felkuncog.

- Először is hallottad, szerelmem - vigyorog. - Gyere ide.

- De... - nem várja meg, hogy befejezzem a mondatom. Kezeivel magára húz, majd egyik kezét levezeti a combomra, miközben lágyan simogatni kezdi a bőröm.

- Szóval most mond el szépen, hogy mi a baj? - néz rám, miközben folytatja a simogatást, amitől nekem hatalmasat kell nyelnem. - Zavarban vagy? - kérdi oldalra döntve a fejét. - Nem kell - kuncog fel. - Semmit sem teszek, míg te nem kérsz meg rá - közli velem. El akarja venni a kezét, de én még mielőtt megtehetné utána nyúlok és visszahelyezem, amire neki még nagyon mosoly terül szét az arcán. 

Kérdezni akarok tőle valamit, de félek. Gyerekes vagyok. Tudom, hogy képes magán uralkodni, tisztában vagyok vele, hiszen régen is ment neki, ha megkértem rá. De ez most más lenne. Nem bocsájtottam meg magamnak, de már jó úton haladok. Érzem. Meg akarok bocsájtani, de akkor nem hagyhat magamra. Éreznem kell, hogy megbocsájtott és nem haragszik rám. Ha kettesben hagyna a fejemben lévő hanggal másnapra megváltozna minden és ismét ellökném magamtól.

- Bökd ki, amit akarsz - mosolyog rám. - Látom, hogy szeretnél valamit, szóval halljam.

- Basszus, miért esik ilyen nehezemre megszólalni a közeledben? - kérdem sokkal inkább magamtól, mint tőle.

- Azért, mert sokat agyalsz a történteken. Felejtsd el. Ne gondolj rá. Csak arra koncentrálj, hogy itt vagy velem.

- Jó - hunyom be szemeim, majd veszek egy mély levegőt. - Ne nézz így rám - szólok rá. - Szóval... azt szeretném, hogy maradj... maradj ma itt velem, mint a barátom - suttogom, tekintetem lesütve.

Kuncogva nyúl az állam alá, majd emeli fel azt. Zöld szemei csillognak. Élvezi, hogy zavarban vagyok, még szép, hogy élvezni. A mellkasán pihenő kezeim után nyúl, majd összekulcsolja azokat. 

- Itt maradok - jelenti ki. - Különben sem mentem volna el - teszi hozzá. - Nem hagylak egyedül, mert tudom, hogy holnapra megváltozna a hangulatod és azt nem engedhetem meg. Itt maradok veled.

***

Még korán van, de én már teljesen ki vagyok merülve, így a film végénél megkérdtem Harryt, hogy feküdjünk le. Én zuhanyoztam először, most pedig éppen azt várom, hogy ő is végezzen. Kijelentette, hogy azt szeretné, hogy a pólójában aludjak, amit én szívesen teljesítettem neki. Régen is imádtam a pólóiban aludni és ez most sem változott. Megnyugtat az illata és a tudat, hogy előtte rajta volt. 

- Ugye nem így akarsz aludni? - kérdem tőle halkan, miután kilép a fürdőből.

- Elfelejtetted, hogy ez nálam még sok is - kacsint rám. - Nem szoktam bokszerben aludni és te is pontosan tudod, de most megteszem, miattad - bújik be mellém. - Ne érezd magad zavarba, hiszen nem most alszunk először így - húzódik hozzám közelebb. - Gyere ide hozzám - fekszik a hátára. - Nem fogok hozzád sem érni, csak szeretnélek a közelembe tudni - teszi hozzá.

Lassan fordulok az oldalamra, majd húzódom hozzá közelebb. Fejem a mellkasára helyezem, míg ő egyik karjával átölel, a másikat pedig a mellkasán lévő kezemre helyezi. Otthon vagyok.

- Szeretlek - suttogom alig hallhatóan, miután megbizonyosodtam róla, hogy már elaludt. Én is behunyom a szemeim.

Minden jól sikerült a mai nap folyamán. Otthon érzem magam és egy kis részem boldog. Boldog, mert itt van mellettem ő is...

Már csak egy kérdésem van: Holnap is ezt fogom érezni?