4.rész - Engedni is kell

- Nevetséges vagyok - nyögök fel a hátamra fordulva. Az utolsó két napban már arra is rászoktam, hogy magamba beszéljek, arról nem is beszélve, hogy úgy érzem magam, mintha az egyik vállamon egy olyan emberke ülne, aki azt akarja, hogy boldog legyek, míg a másikon egy, aki csak azt hajtogatja, hogy nem érdemlem meg a boldogságot, ha így folytatódik tuti a bolondokházában kötök ki. De, hogy minderről én mit gondolok?! Hosszú időn át szenvedtem és mikor sikerült magamban elzárni az érzést, visszatért. Tudom, hogy nem hiába történnek a dolgok és azt is, hogy megérdemlem a boldogságot, de nem vele. Neki boldognak kell lenni egy olyan lánnyal, aki sosem lett volna képes ártani neki és én nem az a lány vagyok. Megbántottam, mert elfogadtam az ajánlatot ebben a városban, a világ másik végén tőle. Persze tudta, hogyha sikerülne bejutnom, akkor eljönnék, hiszen erről beszéltem neki nem is egyszer, de azt sosem gondolta, hogy őt is elhagyom. Igazából én sem. Nem tudom, hogy akkor miért döntöttem úgy ahogy, de azt éreztem helyesnek, de tévedni emberi dolog. Szeretnék visszarepülni az időben és megváltoztatni a döntésem, de lehetetlen. Vele együtt kell élnem és elfogadnom, amit tettem. Neki pedig azt kellene elfogadnia, hogy én nem az a lány vagyok, aki voltam. Az a döntés megváltoztatott. Gyengévé tett, főképpen a közelében. Mindketten tudjuk, hogy az összes állítása igaz. Tisztában van vele, hogy még fontos nekem és szeretem, de ezt sosem fogom neki bevallani. Nem tehetem meg, pedig szeretném. Néha azt érzem, hogy minden lehetne olyan, mint régen, de akkor bevillan az a kép róla, amikor közöltem vele, hogy elmegyek és őt is elhagyom. Ahogy könyörög, hogy ne tegyem, de én nem hátrálok, megadom neki azt az utolsó éjszakát, amit kért, majd gépre szállok és végleg magam mögött hagyom, persze ez csak a fejemben történt így, hiszen most itt van és nem tudom figyelmen kívül hagyni. 

Gemma tegnap egész nap hívogatott, és abban is biztos vagyok, ha megnézem a telefonom ismét egy csomó nem fogadott hívás fog rám várni. Nem tudom, hogy mit mondhatott neki Harry, de abban biztos vagyok, hogy Gemma segíteni fog a tervében, hiszen ismer és az öccsét is ismeri. És kettő egy ellen sosem nyerhet, bár nem csak Gemma lenne az ő oldalán, hanem a szüleim is, szóval esélyem sem lenne ellenük. 

Sóhajtva szállok ki az ágyamból, majd kötöm össze a hajam és indulok el a konyha irányába, ahonnan hangokat hallom. Túlságosan ismerős hangokat. Összeráncolt homlokkal lépkedek, majd állok meg az ajtóban, ahol a nem várt látogatóm ül a pultnál, kezében egy csészével. Szerencsére nem vettek észre, de persze muszáj volt megreccsennie a padlónak a lábam alatt, mire felém kapja a fejét.

- Ne olyan sietősen! - néz egyenesen a szemeimbe. - Beszéljünk.

- Nem jó ötlet - nyögöm ki, majd próbálok ismét elindulni, de Austin hangja megállít.

- Csak beszélj vele - néz rám.

- Te kinek az oldalán állsz? - kérdem tőle morcosan. - Mert, hogy nem az enyémen az biztos - vádolom meg.

- A tieden - sóhajt fel. - De egy beszélgetésbe még nem halt bele senki sem hercegnő. Hallgasd meg, aztán pedig gondold át, amint mondott és ne menekülj a múltad elől, mert az sosem vezet semmi jóhoz, ezt már megbeszéltük - lép elém, majd ad egy csészét a kezembe és elhaladva mellettem még odasúgja. - Ne lökd el magadtól, mert nem akar neked rosszat - ezzel a mondatával pedig kettesben hagy vele. 

- Nem harapok - szólal meg mosolyogva maga mellé mutatva, hogy foglaljak helyet. - Én csak beszélni szeretnék veled Liv. Neked nem is kell semmit sem mondanod, csak hallgasd meg, amit én akarok, jó?

- Hogy találtál meg? - ülök mellé megadóan. 

- Tudod van egy igazán jó kémem, aki egyből kikotyogta hol talállak meg, amint megfenyegettem, hogy nem segítek neki - vonja meg a vállát, mire én sóhajtva pillantok rá. Még szép, hogy segít neki. - Ne vágj ilyen képet, mert ez nem illik hozzád. Pontosan tudtad, hogy ezt fogom tenni, ha egyszer rájövök, hiszen fontos nekem, ahogy te is. És nem vagyok vak, ezt jobb ha tudod. Látom én mit próbálsz elrejteni, de előlem és előle sosem tudtad, most sem megy, hiába telt el egy kis idő. Még mindig tudom, hogy mire gondolsz.

- Inkább bökd ki, hogy miért jöttél, hogy utána ismét elrejtőzhessek a szobámban - kérlelem. 

- Igen, ezt is mondta, de ugye tudod, hogy neki ez nem akadály, hiszen tudja, hogy hol talál és biztos lehetsz benne, hogy meg is fog látogatni, én pedig támogatom ebben. Láttalak titeket a fürdőben, pontosan láttam mit érzel és ő is. Remegtél a karjaiban és nem a félelemtől, hanem az érintésétől. Akartad, hogy megérintsen, hogy magához öleljen, de küzdöttél magaddal, mert az éned egyik része nem tudja megbocsájtani azt, amit tettél és ez normális is. Hiszen szeretted és megbántottad, láttad rajta... amikor elmentél. Haragudott rád, egy hónapig nem volt önmaga, mindenkivel ordítozott és mindenkit ellökött magától.Gyűlölt téged, de csak azért, mert még mindig szeretett, mindazok ellenére, amit vele tettél. Látszik, hogy a ti szerelmetek igazi. Hiszen, ha nem lenne az, akkor ezt tuti biztos, hogy nem élte volna át egyikőtök sem. Ha nem lenne ilyen erős a közöttetek lévő kapok, pár hét elteltével túl tudtatok volna lépni egymáson, de nem így volt. Egyikőtök sem tette ezt. Te lehet, hogy összeszedted magad és ő is, de nem felejtettétek el egymást csak elzártátok az érzést, de egy találkozás mindent előhoz. Ide akart jönni, nem értettem, hogy miért, de már tudom, azért mert te itt vagy és mert vissza akar kapni és tudod miért? Mert még mindig szeret, megbocsájtott neked. Fáj neki, de te fontosabb vagy a fájdalmánál és hidd el nekem, hogy mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezzen és betartassa veled az ígéreted. Neked pedig meg kell magadnak bocsájtanod, ha ő képes volt rá, akkor neked is menni fog, ne hagyd, hogy késő legyen mire képes vagy rá. Lehet, hogy szeret téged és ez mindig így lesz, de ha látja, hogy nem megy, hogy cseppnyi jelét sem mutatott a megbocsájtásnak, akkor elenged és abba mindketten beleőrülnétek, én pedig azt sem tudnám, hogy kit ápoljak. Ha nem akarsz neki több fájdalmat okozni, akkor engedd vissza őt magadhoz, engedd neki, hogy boldoggá tegyen, mint régen. Hé - érinti meg a karom - ezt nem azért mondtam, hogy elszomorítsalak. Még visszakaphatod, még boldog lehetsz csak engedd közel magadhoz, mint régen.

Korán van még ehhez. Alig pár perce ébredtem és még a reggeli kávém sem ittam meg és Gemma azzal jön, hogy mit volt és a boldogságról beszél, hogy várhatja el, hogy nyugodtan fogadjam mindezt. Arcom a kezeim közét temetem és próbálom visszafolytani a sírásom. Gyűlölt, de egyben szeretett is, én is szeretem. De akkor miért ilyen nehéz arra gondolnom, hogy ő a boldogságom?! Miért nem tudom magam mögött hagyni a múltat és a jelenben élni, hiszen igaza van még lehetnénk boldogok még újra tudnánk kezdeni, amit elcsesztem. 

Csengetést hallok, de eszem ágában sincs kimenni és ajtót nyitni. Senkit sem akarok látni. Gemma mellettem ül és örülök, hogy semmit sem mond és nem is próbál megvigasztalni, mert semmit sem érne vele. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, majd léptek közelednek a konyha felé. 

- Mi a francot csináltál, Gem? - hallok meg egy ideges hangot, amitől megdermedek. 

- Most komolyan?! - nyögök fel, a pult felé fordul, hogy még véletlenül se lássa a könnyeim.

- Most te jössz nagyfiú - áll fel Gemma, majd hallom a távolodó lépteit. - Ha lehet ne baszd el öcsi.

Az ajtócsapódás után tisztában vagyok vele, hogy már kettesben vagyunk, bár Austin valahol itt van, de biztosan nem fog felbukkanni. Nem akarom, hogy itt legyen, de ami még ennél is fontosabb nem akarom, hogy így lásson. Hallom, ahogy közelebb lép, érzem a testéből áradó meleget, ahogy mögém áll. Nem fordulok meg, várom, hogy tegyen valamit, pedig legszívesebben elmenekülnék. Sajnos az teljesen kiment a fejemből, hogy egy kezével képes maga felé fordítani, hiszen forog a szék. Lefelé nézek, az ölemben lévő kezeimre. Nem fogok megszólalni, tehet bármit, most erre képtelen vagyok. 

Hallom, ahogy mélyen magába szívja a levegőt majd megfogja a kezeim. Kicsit leereszkedik, majd a nyakába akasztja a karjaim, míg derekamnál fogva emel fel. A lábaimat automatikusan köré fonom, ő pedig szorosan magához ölelve indul el. Otthon érzem magam a karjai között. Annyira hiányzott már ez az érzés, az illata és minden más is. Érzem, ahogy velem a karjaiban leül a kanapéra, én pedig továbbra is az ölében ülök, arcomat elrejtve előle. Nem tudom mire gondolhat, de abban biztos vagyok, hogy ezt jó jelnek veszi, hogy még nem próbáltam meg elmenekülni az érintése elől. 

- Megint olyan vagy, mint egy kismajom - szorít erősebben magához, mire a szipogásom halk nevetésbe megy át. 

- Nem vagyok majom, hányszor mondjam még el - motyogom, alig hallhatóan. - Különben is te vagy az, aki úgy szorít, hogy alig kapok levegőt. 

- Bocsánat - szólal meg, de egyáltalán nem enged a szorításán - de nem foglak elengedni, mert végre ott vagy, ahol szeretném, hogy légy - suttogja. - Otthon vagy. Ugye ez nem csak egy pillanat és holnap ismét menekülni tervezel előlem? 

- Nem ígérhetem meg - sóhajtok fel. - Én...

- Nem, nem kell magyarázkodni, inkább ki akarom élvezni a pillanatot, amíg a karjaimban tarthatlak, amíg te magad is elengeded magad és nem ellenkezel velem. Az elmúlt napokhoz képes, ez nagy haladás a részedről és bennem pedig reményt kelt.

- Sajnálom - lehelek egy lány puszit a nyakára.

- Mit? - kérdi remegő hangon.

- Mindent, amit tettem... hogy elmentem, hogy nem maradtam veled, hogy megbántottalak, hogy ez lett belőlünk... - sorolom.

- Nekem tetszik az adott helyzet - szólal meg vidám hangon. - Ami megtörtén, az megtörtént. Már nem lehet rajta változtatni, de ezen még igen, még lehetünk azok, akik egykor voltunk. Ha te is akarod - teszi hozzá. - És ne tagadd, mert ezek után tuti biztos, hogy nem hinnék neked...

- Eddig sem tagadtam - adom a tudtára. - Menekültem előle, de nem tagadtam. Mindketten tudjuk, hogy amit egymás iránt éreztünk...

- Érzünk - javít ki.

- Az nem tűnik el egyik percről a másikra, főképp, ha újra találkozunk. De nem tudom, hogy képes vagyok megbocsájtani magamnak azt, amit tettem és újra melletted lenni.

- Engedd meg nekem, hogy megpróbáljam veled elhitetni, hogy minden lehet olyan, mint régen. Engedd, hogy bebizonyítsam ugyanazok vagyunk, csak idősebbek. Engedd, hogy veled legyek.

Könyörög, ismét könyörög, mint azon az estén. Ezt nem tudom elviselni. Sírhatnékom támad, mert hallom, hogy mennyire megtört. Ha most nemet mondok neki, akkor ismét megbántom. Nem akarom újból megbántani.

- Meglátjuk - adok egy kétértelmű választ, de tudom, hogy pontosan érzi, hogy melyik irány felé haladok. 

- Köszönöm - lélegez fel. - Most pedig néz rám, ne rejtőzz el előlem - tol el egy kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Amikor megláttalak pár perccel ezelőtt, azt hittem Gemma mindent elcseszett - néz a szemeimbe - de úgy látszik, hogy meg kell neki köszönnöm, mert bármit is tett az bevált - mosolyodik el, mire megjelennek az arcán a gödröcskék, amikbe én mindig imádtam belenyomni az ujjam. Észre sem veszem, hogy ismét ezt teszem, míg vigyora nem lesz nagyobb. - Hiányzott az érintésed - suttogja, szemeit lehunyva. - De most, hogy kaptam egy esélyt mindent vissza fogok szerezni, ami az enyém volt. 

Semmit sem válaszolok. Kezeim a nyakára helyezem, majd a hajával kezdek el játszadozni. Sosem voltam csendes a közelében, de egyszerűen nem tudom mit mondhatnék neki, inkább azt teszem, amivel tisztában vagyok, hogy régen mennyire szerette. Csak reménykedni tudok benne, hogy igaza van és minden olyan lehetett közöttünk, mint régen, de azt tudom, hogy nem lesz könnyű megbocsájtanom magamnak.
- Látom sikerült Gemma terve - szólal meg egy hang az ajtóból. - Látod én megmondtam, hogy mire van szükséged hercegnő - néz rám.
- Mert te nálam mindig jobban tudod, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm.
- Csak, mert ismerlek - vonja meg a vállát - de most magatokra hagylak, csak gondoljatok rám is és a szomszédokra - fordít hátat majd tűnik el a szobájába.
- Nagyon vicces - morgom az orrom alatt, mire Harry felnevet. - Ne nevess! - nézek a szemébe.
- Ugye velem töltöd a napot? - kérdi bátortalanul.
- Van más választásom?
- Nem, nincs - mosolyodik el győztesen.

3.rész - Félelem

Egy hét telt el a látogatása óta. Azóta nem találkoztunk, aminek nagyon örülök, mert fogalmam sincs, hogy viselkednék a közelében, ha meglátnám. Kerülni akarom és eddig jól is ment, de tudom, hogyha valakit el akarsz kerülni annak az lesz a vége, hogy amikor a legkevésbé sem számítasz rá akkor ütközöl bele. Megígérte nekem, hogy küzdeni fog értem, mert szeret, de hogy tud valaki olyat szeretni, mint én?! Valaki olyat, aki szenvedés okozott neki, aki elhagyta, hogy teljesítse az álmát... és később rájött, hogy pont azt hagyta el?! Hogy lehet, hogy még mindig szeret? Hogy lehet, hogy még én is szeretem?! Miért nem tudom kiverni őt a fejemből, hiszen mindent megtettem ennek érdekében, de nem megy. Képtelen vagyok elfelejteni őt, képtelen vagyok kitépni az emlékeimet, az ígéreteinket a szívemből. Nem megy, pedig szeretném, mert tudom, hogy csak ezeknek köszönhetően vagyok ennyire labilis. Ebben az egy hétben sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy az a lány, aki voltam már nem létezik. Pontosan olyan lettem, amilyen sosem akartam, amilyen lánynak segítségre van szüksége. De nekem elég lenne, ha tudnám, hogy nincs a közelembe, de míg itt van, addig képtelen vagyok őt elfelejteni. Nem tudok magamnak megbocsájtani, nem tudom lezárni a múltam, amíg ő küzdeni próbál értem, pedig én megkértem, hogy ne tegye, bár tudtam, hogy semmit sem ér, mivel makacs, ha valamit a fejébe vesz, akkor addig tesz érte, míg el nem éri, hogy teljesüljön. 

Egyetlen egy dolog van, ami képes kicsit elterelni a gondolataim, a munkám, de az a baj, hogy itt sem tudok teljesen koncentrálni. Nem megy olyan jól, mint előtte ment és ezek a képeimen is látszanak. Minden percben attól rettegek, hogy megjelenhet, pedig tudom, hogy a fotózásokra nem jöhet be, hiszen ezek zárt tevékenységek, ide csak azok tehetik be a lábukat, akik meg vannak hívva...

- Livi - szólít meg Austin. - Ne emészd magad, mert ezzel csak rontasz a helyzeteden - néz a szemeimbe. Látszik rajta, hogy aggódik miattam, amit meg is értek, hiszen ő mindig mellettem volt, ő az a személy, akiben képes vagyok bízni, ő az, aki tudom, hogy sosem verne át. Örülök, hogy mellettem van, de egyben szomorú is vagyok, hiszen tisztában vagyok vele, hogy már nem lesz sokáig a városban, de azzal is, hogy a távolság miatt nem fog megszakadni a kapcsolatunk. - Tudom, hogy nem könnyű, ahogy azt is, hogy fáj, elég csak rád nézni, de próbálj megnyugodni, mert tudod, hogy képtelenség ezen változtatni. Itt van és el kell fogadnod, hogy bármelyik pillanatban összefuthatsz vele. 

- Tudom - sóhajtok fel - de nem akarok. Nem akarok a közelébe lenni, nem akarok attól félni, hogy találkozhatok vele. Azt hittem, hogy sose látom többet erre tessék, kevesebb, mint két hét alatt minden megváltozott. Minden az esküvő miatt történt. Ha akkor nem megyek el rá, akkor most jól lennék... tudom, hogy mit akarsz mondani, de én nem hiszek a sorsban, már nem. 

- Pedig kellene - mosolyodik el. - Te is szereted őt, ahogy ő is téged, pedig már hosszú idő eltelt, amióta eljöttél, de nem tudtad őt elfelejteni, mivel az első szerelmet az ember sosem képes kiszakítani a szívéből, főképpen nem akkor, ha az az igazi. Nem akarod bevallani, ahogy ő is mondta, de te is tudod, hogy így van. Azok az ígéretek, amiket tettetek még most is élnek, hiába szeretnél ezen változtatni, nem fogsz tudni, mert ezt érzed és ez így helyes.

- Ne beszéljünk erről, jó? - nyögök fel. - Semmi kedvem újra erre gondolni most, hogy képes voltam betenni erre a helyre a lábam, anélkül, hogy attól tartsak betoppan és megfoszt az egyetlen helytől, amit imádok ebben a városban. 

- Ahogy akarod - bólint rá. - A szüleid végül jönnek majd a következő hónapban, ahogy megígérték? - kérdez rá.

Teljesen elfelejtettem, hogy meghívtam őket, hogy együtt töltsük a szülinapomat. Anyáék az utóbbi időben nagyon ritkán látogattak meg, mivel a munkájuk nem engedte őket, de most szabaddá tették magukat, hogy együtt ünnepelhessünk. Örülök neki, mivel hiányoznak és szeretnék velük tölteni egy kis időt, de abban nem vagyok biztos, hogy képes leszek megjátszani magam előttük, ők pedig ismernek annyira, hogy rájöjjenek valami nincs rendben. Imádták Harryt. Az elején haragudtak rám, hogy ezt tettem vele, de lassan megbékéltek vele, viszont a megtudják, hogy ő is itt van bele sem akarok gondolni mit tesznek majd. Előre látom, hogy abból semmi jó nem sül majd ki. Emlékszem, hogy anya azt mondta nekem, hogy számomra Harry az igazi és erre én is rá fogok jönni, csak mire megteszem lehet túl késő lesz és elveszítem őt. Ha megtudja, hogy most itt van, akkor az lesz  terve, hogy összehozzon minket és mivel Harrynek is pontosan ez van a fejében, mellé fog állni. A saját anyám árul majd el és ha ez megtörténik, akkor tudom, hogy mi lesz a vége. Pontosan tudom, hogy fog végződni a történet és ettől előre félek. 

- Igen, mindketten megígérték, hogy itt töltenek majd pár napot - közlöm vele. - Nem tudom, hogy pontosan hányat, de jönni fognak. Austin? - pillantok rá.

- Igen?

Ahogy az ajtó kiny1ílik egyből oda kapom a fejem és abban a pillanatban elfelejtem a kérdést, amit fel akartam tenni barátomnak. Az a személy lép be az ajtón, akit a legkevésbé szeretnék ezen a helyen tudni, oldalán a lánnyal, akihez nagyon közel álltam. Szemeimet le sem tudom róluk venni, ahogy a pult felé tartanak. Szerencsére egy olyan helyen ülünk, amire nem lehet jól látni, de tudom, ha megfordul észrevesz, észre fog venni, mivel az a kapocs még mindig él közöttünk a múltból. Megérezzük egymást.

- Livi - érinti meg az asztalon lévő kezem Austin - minden rendben? Nagyon sápadt lettél és zihálsz...

- Itt van - suttogom. - El kell tűnnöm innen, ha téged észrevesz könyörgöm ne szólj neki arról, hogy én is itt vagyok, jó? - állok fel. - Találj ki valamit, de engem meg se említs neki és szólj ha elmentek - kapom fel a táskám, majd indulok el a mosdó felé meg sem várva a válaszát. 

Menekülök, pedig pontosan tudom, hogy ez nem megoldás. Ha valami elől el akarsz menekülni, előbb vagy utóbb a markaiba futsz, mivel a félelmed elől nem lehet megszökni, elkap és pont akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. A mosdóba érve megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy egyedül vagyok. A tükör elé állok, majd tenyereimmel a pultra támaszkodom, miközben behunyt szemekkel veszek mély lélegzeteket. Hallom, ahogy nyílik, majd csukódik az ajtó, de meg sem rezzenek, hiszen tudom, hogy ez a női mosdó, ide nem jöhet be. 

Két meleg kéz tapad a csípőmre, mire megdermedek. Mióta akadály neki, hogy ez a női mosdó?! Tudhattam volna, hogy nem fogja érdekelni, ahogy azt is, hogy észrevesz, amit felállok az asztaltól. Meleg leheletét a nyakamon érzem, mitől kiráz a hideg. Meg sem mozdulok, szemeimet sem nyitom ki, mert nem akarom látni, nem akarok ismét fájdalmat érezni, amikor zöld szemeibe nézek. 

- Miért menekülsz előlem? - suttogja a fülembe. - Azt hiszed, hogy nem talállak meg, ha megpróbálsz elrejtőzni? Liv, ismerhetnél és tudhatnád rólam, hogy imádom a macska-egér játékokat, mindig megszerzem, amit akarok vagy már elfelejtetted. Nyisd ki a szemeid - lép hozzám közelebb, mire egész teste a hátamhoz préselődik. Remegek. Tisztán érzem, ahogy a lábaim megállás nélkül remegnek. Abban sem vagyok biztos, hogyha elengedne képes lennék megállni a saját lábaimon. Puha ajkát a nyakamra tapasztja, a szemeim pedig abban a pillanatban kipattannak. 

- Ne csináld - próbálok kiszabadulni a karjai közül. - Ne csináld ezt velem, kérlek - suttogom. Nem ereszt el, én pedig egyre szaporábban veszem a levegőt, miközben megfordít a karjaiban. Szembe kerülök vele, az arcomon érzem a leheletét, de nem emelem rá a szemeim. Cipőit nézem, próbálva helyreállítani a légzésem, de míg a keze a bőrömön van, addig erre képtelen leszek. Nem tudok megnyugodni, ha tudom, hogy ilyen közel áll hozzám, ha a karjaiban tart. 

- Már akkor észrevettelek, mielőtt beléptünk volna az ajtón - közli velem mély hangján. - Tudtam, hogy itt vagy, nem menekülhettél. Gemma nem látott, de én igen. Én mindig kiszúrlak téged, ahogy régen is - helyezi ujját az állam alá, majd emeli fel. - Azt hitted, hogy megfeledkeztem rólad? - kérdi a szemeimbe nézve. - Lehet, hogy egy hétig nem kerestelek, de ez csak azért volt, hogy átgondold a dolgokat, nem azért mert nem szerettelek volna látni, de a sors úgy akarta, hogy ma találkozzunk, aminek nagyon örülök. 

- Miért nem adod fel? - kérdem tőle. - Lehet, hogy a közeledben gyenge vagyok és minden porcikám azt szeretné, hogy megadjam magam neked - suttogom, mire mosoly terül szét az arcán - de én nem fogom ezt megengedni. Erős vagyok és képes vagyok neked ellenállni - hazudom, amit ő is észrevesz, hiszen kuncogni kezd. 

- Tudom, hogy mikor hazudsz szerelmem - simít ki egy tincset a szememből. - Nekem sosem tudtál hazudni, nem emlékszel? Ismerlek és minden egyes árulkodó jeled megjegyeztem, ami még most sem változott. Mindig ugyanazt teszed, ha hazudsz. Az ajkad harapdálod - suttogja - amit én is megtehetnék, sőt meg is fogok - közli velem, mire tekintetem rá emelem, majd elkerekedett szemekkel nézem zöld iriszeit. - Nem most, de egy nap biztosan, amikor te magad is ezt akarod majd.
- Sosem leszek újra a tied Harry - közlöm vele. - Képtelen lennék mindazok után amit veled tettem, újra melletted lenni. Nem érezném helyesnek és ez így van rendjén, te is tudod.
- De engem nem érdekel, hogy mi történt - hajol hozzám közelebb. - Semmi sem érdekel. Tudod az ígéretek számomra még mindig érnek valamit, még mindig ugyanazt gondolom, mint akkor, még mindig szeretlek és te is engem. Látom rajtad, csak tagadni szeretnéd, viszont nem megy. Ne próbálj meg olyasmit elhitetni magaddal, amivel tisztában vagy, hogy hazugság - suttogja. - Ha most megcsókolnálak, biztos vagyok benne, hogy viszonoznád - dönti homlokát az enyémnek. - Ha el akarnál menekülni, már rég megtehetted volna, mégis itt vagy a közelemben, mert itt akarsz lenni... én pedig pontosan ezt akarom, hogy itt légy velem, mindörökké.
- Nem lehet Hazz - suttogom kezeim a mellkasára téve. - Nem engedhetem meg, hogy megtörténjen, nem lehet... nem tudnám elviselni - rázom meg a fejem. - Fontos vagy nekem és ezt te is tudod, de nem lehetek veled, azok után nem, amit tettem értsd meg kérlek. Nem tudok a közeledben lenni úgy, hogy ne jussanak eszembe az emlékeink... nem akarok rájuk emlékezni, de ha látlak minden újjáéled bennem...
- Khm - hallok meg egy hangot, mire ijedten kapom oldalra a fejem.
- Baszki - motyogom, próbálva eltolni magamtól Harryt, de nem ereszt, csak kicsit hátrébb lép, de a kezei még mindig a csípőmön vannak. A lány még mindig engem néz, hatalmas szemekkel. - Szia Gem - motyogom.
- Liv?! - kérdi bizonytalanul, mire én aprót bólintok. - Na azt hiszem itt az ideje elmagyarázni nekem, hogy mi folyik itt - néz az öccsére. - Igazán kíváncsi vagyok, hogy mi folyik itt és te miért akartál ennyire ide költözni! Szóval halljam - váltogatja közöttünk a tekintetét.
- Mindent elmagyarázok később Gemma, de most hagyj magunkra minket - szólal meg Harry feszülten. - Beszélnem kell Livvel - pillant rám.
- Nem Harry! - csattan fel a lány. - Nem látod, hogy mindjárt elsírja magát, később majd beszéltek, de te most szépen velem jössz és megmagyarázod nekem mindezt - bök felém. - Most!
- A kurva életbe - temeti arcát a nyakamba. - Ezt még nem fejeztük be - lehel egy csókot a bőrömre, majd elenged és kiviharzik a mosdóból a nővérével együtt.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint meghallom az ajtó csapódását, ami azt jelzi, hogy egyedül vagyok a helységben. Pár perc után, miután kicsit összeszedtem magam kilépek és elindulok az asztalunk felé, ahol Austin még mindig rám vár. Tisztában vagyok vele, hogy magyarázatot fog követelni, bár lehet, hogy annyira mégsem, mivel az asztalunktól tisztán rá lehet látni Harry és Gemma asztalára.
- Sajnálom - pillantok rá, amint visszaülök a helyemre - nem akartam eltűnni, de nem találkozhattam vele, bár úgy látszik a kísérletem esélytelen volt, mert elkapott.
- Persze, hogy elkapott, hiszen a zihálásod szerintem még az utca másik oldalán is hallották - sóhajt fel. - Ne csinálj többet ilyet, ne menekülj, mert ez nem te vagy. Néz végre szembe a félelmeiddel és ha találkoztok akkor beszélj vele, mutasd meg neki, hogy nem vagy gyenge, hogy szembe tudsz vele szállni és te uralkodsz a tested fölött.
- Megtenném, de az a baj, hogy én magam is azt akarom, hogy a karjaiba zárjon, biztonságot, szeretet akarok érezni és tudom, hogy csak ott érezhetem azt. Csak ő adhatja meg nekem mindezt, de nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Nem lenne helyes azok után amit vele tettem.
- Ő megbocsájtott neked és szerintem te is képes lennél magadnak, ha nem menekülnél előle, mert szereted. Meg akarnád védeni ez igaz, de mindennél jobban boldoggá akarnád őt tenni és azt csak úgy tudod, ha vele vagy és ezzel te is tisztában vagy.
Persze, hogy tudom, de nem tudom, hogy helyes lenne-e. Tekintetem a közelünkben lévő asztal felé fordítom, ahol észreveszem, hogy Harry heves mozdulatokkal magyaráz a nővérének, aki kíváncsian hallgatja miközben néha-néha felénk pillant. Fogalmam sincs, hogy mit mondhat neki, de azt tudom, hogy Gemma mindent elkövetne, azért, hogy újra együtt legyek az öccsével, ha tudná mit érzek még mindig iránta. Harry felém fordítja fejét, majd elmosolyodik és oldalra döntött fejjel néz, míg el nem szakítom róla a tekintetem.
A hazafelé tartó úton csak arra tudok gondolni, hogy fogok ma este elaludni azok után, ami ma történt. Mi fog holnap történni, vagy azután?! Mi lesz velem, ha végleg ideköltözik ahogy azt már említette? Folyamatosan a közelemben lesz és addig fog utánam koslatni, míg meg nem adom neki amit tőlem vár. Míg meg nem adom a boldogságot magunknak.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat!

2.rész - Visszaszerzés kezdete

Életem eddigi minden egyes hétfői napját utáltam, de a mait nem. Ma nem nyögve kelek fel és nem is merül fel bennem az a kérdés, hogy mi a francnak kell suliba járni. Mosolyogva pattannak ki szemeim hat órakor, pedig utálok korán kelni. Mindent utálok ami a hétfőkhöz tartozik, de nem ma. A mai nap tökéletes. A hétvégén bármit elkövettem volna, hogy lássam, hogy vele lehessek, de nem volt rá esélyem, mivel a szüleivel elutazott, viszont ma reggel újra láthatom, magamhoz ölelhetem és elmondhatom neki milyen fontos nekem. Nyálas vagyok, én is tudom, de nem érdekel. Nem érdekel, mivel a szerelem az embert boldoggá teszi és minden rosszat elfelejtett vele. Semmi sem fontos, csak az, hogy minél többet lehess a mellett a személy mellett, aki a világot jelenti neked. Amíg ő veled van, nem számít semmi, csak ő. 

Fél nyolcra már felöltözve és teljesen készen ülök a konyhában, kávémat szürcsölgetve. Anyáék öt perce mentek el, én pedig már a másodperceket számolom, míg végre 35-öt üt az óra és megjelenik a fekete kocsi a házunk előtt. 

Gondolataimból a duda hangja repit vissza, mire vigyorogva kapom fel a táskám, majd rohanok az ajtó felé. Amint megfordulok egyből észreveszem a fiút, aki a kocsijának dőlve néz engem, vigyorogva. Lassú léptekkel indulok el felé, pedig a legszívesebben rohannék, de abból valószínűleg semmi jó nem sülne el csak egy orrabukás. 

Mikor már csak pár lépés marad hátra, felgyorsítom lépteim és a nyakába ugrok.

- Nem is tudtam, hogy van egy kismajmom, akit Liv-nek hívnak - szólal meg mély kuncogó hangján, miközben karjaival szorosan magához ölel. Ajkát a nyakamra tapasztja, mire felsóhajtok. - Te is nagyon hiányoztál nekem - suttogja. Vigyorogva húzódom el tőle, majd nézek csodás zöld szemeibe. 

- Nem vagyok majom - közlöm vele vigyorogva - de megbocsájtok, mert már nagyon hiányoztál - nyomom ajkam az övére.

- Azt már nem - kap utánam, amikor el akarok húzódni, majd ajkát szorosan az enyémre nyomja. Mosolyogva vezetem kezeim a hajába, miközben egyre jobban elmélyül a csókunk. Hatalmas kezeivel a csípőm markolássza, miközben puha ajkával az enyémet kényezteti. - Most már mehetsz - kacsint rám, miután levegő hiányában elválunk egymástól. 

- Szeretlek - suttogom, még egy utolsó puszit adva duzzadt ajkára, majd beülök a kocsiba. Kocogva kerüli meg azt és vetődik be mellém. 

- És mesélj nekem mi jót csináltál a hétvégén nélkülem? - kérdi beindítva a motort.

- Hát lássuk csak - gondolkodom el. - Megkerestem a másik barátom, akire csak akkor jut időm, amikor te nem vagy itthon és vele töltöttem minden szabad percemet - mondom teljesen nyugodtan, mire vigyorogva pillant felém. - Nagyon jól szórakoztunk, de aztán jött a vasárnap este, amikor búcsút kellett vegyek tőle ki tudja mennyi időre.

- Szóval így állunk, csak közölném veled, hogy nálam jobban soha senki sem szerethet téged a világon, míg élünk. Mindig én leszek az első és az utolsó szerelmed és remélem ő is tisztában van vele, hogy te hozzám tartozol és minden nap az én karjaimban aludsz el, ha esélyünk van rá. De attól nem félek, hogy vetélytárs lenne, mivel az előbb úgy néztél rám, mintha évek óta nem találkoztunk volna és mielőtt elfelejteném - tekint rám a piros lámpánál állva - én is szeretlek - suttogja vigyorogva.

Amióta együtt vagyunk a barátságunk, kapcsolatunk szorosabb lett. Eddig is folyamatosan szívattuk egymást, de ez most csak gyakoribb lett, persze egyikünk sem veszi ezt komolyan, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy csak szórakozunk, viszont a pároknak ilyet is tenniük kell. Sosem felejtem el, hogy amikor először mondtam ezt neki teljesen elsápadt és kijelentette, hogy megöli azt a mocskot, de én csak nevetve közöltem vele, hogy az nehéz lesz, mivel ő csak a képzeletembe létezik. Egy pillanatig azt sem tudta miről beszélek, majd elnevette magát és kijelentette, hogy ezt még visszakapom. A büntetésem pedig nem volt más, hogy addig csókolt, míg ki nem mondtam, hogy csak az övé vagyok, kell ennél jobb büntettetés?

- Min mosolyogsz? - kérdi tenyerét a combomra téve.

- Csak azon, hogy mennyire idióta vagy és milyen fontos vagy nekem - nevetek fel. - Az sem érdekelne, ha a világ összedőlne, míg te velem vagy Hazza - hajlok át az ülésen egy cuppanós puszit nyomva az arcára. 

- Ketten a világ ellen, nem igaz Liv? Jöhet bármi, mi együtt leszünk, míg élünk, mivel a szerelmünk mindent túlél.

- Mindörökké együtt! - szorítom meg a kezét. 

Hangosan zihálva ülök fel az ágyban, mire a fejembe egyből erős fájdalom kúszik, ami nyöszörgést és halk szitkozódást vált ki belőlem. Először azt sem tudom, hogy hol vagyok, hiszen nem is emlékszem, hogy hazajöttem volna az éjjel, viszont az ágyamban ébredek, ami azt jelenti valahogy hazakerültem, bár jó lenne tudni hogyan. Ujjaimmal rövid hajamba túrok, majd lágyan masszírozni kezdem a bőröm. Tekintetem lassan az órára vezetem, ami a szekrényen helyezkedik el. 16:29. 

Remek átaludtam a fél napot, bár talán így jobb is volt, mert utálok másnapos lenni és valószínűleg egész nap a lakótársam agyára mentem volna a hisztijeimmel, bár még így is van jó pár óra, amiben ezt megtehetem. Az ágyam szélére ülve, egyből észreveszem a poharat és a két szem Advilt, ami az éjjeliszekrényen díszeleg: Erre szükséged lesz, amikor felébredsz. Hálás vagyok Austinnak, amiért gondolt rám, így gyorsan leöblítem a két szem gyógyszert, majd elindulok a szekrényem felé, miközben azon gondolkodom, hogy miért jött elő ez az álom. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez annak köszönhető, hogy tegnap a semmiből bukkant fel, de miért pont ezt a részét a közös emlékeimnek éltem át vele újra?! Nem akarok vele álmodni, semmit sem akarok újra átélni, ami egyszer már megtörtént közöttünk, de az, hogy mostantól ő is itt fog lakni, nem lesz olyan egyszerű. Ha többször fogom látni és biztosan így lesz, akkor minden emlékem újra elő fog bukkanni, én pedig fogalmam sincs, hogy fogok mindezzel megbirkózni. Anélkül is egy csomó bajom van, ő egyáltalán nem hiányzott az életembe. 

- Hát felébredtél - nyit be a szobámba Austin.

- Mikor tanulsz már meg kopogni? - vonom fel a szemöldököm. - Egyszer úgy fogsz rám nyitni, hogy meztelen vagyok és azt egyikünk sem szeretné, használt a kezed, ha egyszer már adtak neked - förmedek rá. 

- Ne harapd le a fejem Livi, csak megnézni jöttem, hogy élsz-e még - néz rám.

- Bocs, nem veled van bajom, csak sok minden nem rémlik a tegnap estéből és szarul is vagyok szóval nem rád vagyok dühös, csak úgy kijött - sóhajtok fel. - Kösz a gyógyszert - küldök felé egy hálás mosolyt.

- Hosszú volt az éjszaka nem igaz? - vonja fel a szemöldökét. - Fél hétkor hozott haza valami pasi, teljesen kiütve. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik érted, így azt kérte, hogy hívd fel, ha felébredtél - közli velem.

- Ezt, hogy érted? - fonom össze a karjaim. - Milyen pasiról beszélsz? Elfelejtetted, hogy az előbb mondtam, hogy szinte semmire sem emlékszem?

- Hát a nevére nem igazán emlékszem, mivel félig még aludtam, de hosszú göndör haja volt és magas, más nem igazán rémlik bocsi... a karjaiban hozott be a házba, majd vitt a szobádba. Mondtam, hogy innentől boldogulok én veled, de azt mondta, hogy majd ő lefektet téged, úgy tűnt, mint aki ismer téged és valószínűleg így is volt, de én még sosem láttam. 

- Ó baszki - kapok a fejemhez. - Ez nem lehet igaz - nyögök fel.

- Jól vagy? - lép hozzám közelebb. 

- Tökéletesen - morgom. - Csak azt hiszem tudom, hogy ki hozott haza és bárkinek jobban őrültem volna, mint neki. Nem akarok vele beszélni és eszem ágába sincs őt felhívni, nem akarom látni - suttogom, miközben lassan lecsúszom a földre majd lábaim átkarolva dőlök a szekrényemnek. 

- Akkor ne beszélj vele - vonja meg a vállát - de tudja, hogy hol laksz, ha nem fogod őt keresni valószínűleg ő fog majd téged. Bárki is volt az a hapsi, kinyírom, ha megbántott téged.

- Nem ő bántott meg engem - nevetek fel keserűen - én őt... ő volt az, akiről meséltem neked. Szerintem ő volt az, aki hazahozott és szinte biztos vagyok benne, hogy miatta ittam le magam teljesen az éjjel. 

***

Estig a szobámban ültem és azon gondolkodtam, hogy mi történhetett, de semmit sem tudtam felidézni. Az utolsó emlékem az volt, hogy táncolunk utána minden üres volt. Tehát Harry hozott haza, ő tett ágyba és vetkőztetett le. Bár semmi újat nem mutattam neki magamból, mégis kellemetlenül érzem magam. Mit gondolhat rólam, hiszen én nem voltam ilyen lány, sosem ittam le magam bármilyen gondom volt. Más kiutakat kerestem, ami legtöbbször ő maga volt, de most miatta voltam rosszul, miatta akart kettéhasadni a szívem, tennem kellett valamit és csak a pia maradt. Felelőtlenül viselkedtem és gyerekesen, de nem tehetek róla, nem tudtam tisztán gondolkodni a közelében. Azt sem értettem, hogy mit akar tőlem, de azzal tisztában vagyok, hogy valami olyasmi a célja, hogy engem visszaszerezzen. Ha tudnám, hogy mindent onnan kezdhetnénk előröl, ahonnan abbahagytuk akkor egyből szaladnék hozzá, de ezt a pár hónapot egyikünk sem felejti el. Ő maga mondta, hogy haragszik rám és fájdalmat okoztam neki, de ezzel egyszerre magamnak is. Nem tudnék csak úgy túllépni rajta, bármennyire is szeretnék. Mondjon bármit, szerintem neki sem sikerülne. Ha valaki megbánt téged azt nem felejted el, képes vagy megbocsájtani és túllépni, de teljesen elfelejteni soha az életben. Neki sem menne, pedig én még mindig szeretem. Sosem szűntem meg őt szeretni, pedig azon voltam, elhitettem magammal, de a találkozásunk világossá tette számomra, hogy hazugság az egész. 

A az ágyamon lévő telefonom már nem is tudom megmondani hányadszorra kezd el rezegni, de eszem ágába sincs elmenni és megnézni, hogy ki az, mert egy részem pontosan tudja, hogy csak Harry lehet, mivel ő kérte meg Austint, hogy szóljon nekem, hogy hívjam fel őt és mivel én nem vagyok hajlandó megteszi ő helyettem, de hiába, mert nem veszem majd fel. Ha pedig megjelenik itt, akkor elküldöm, de nem fogok vele beszélni. Semmi erőm és kedvem, nem akarom látni és ez lenne mindkettőnknek a legjobb, hiába fontos még számomra. 

- Livi, fent vagy? - kopog az ajtómon Austin. - Látogatód van - dugja be a fejét.

- Ha ő az, nem akarok vele beszélni, küld el kérlek szépen - nézek rá. - Találj ki valamit, nem érdekel, hogy mit csak küld el, jó?

- Kijelentette, hogy addig nem megy, míg nem beszélt veled, szóval szerintem fölösleges lenne elküldenem, mivel beszélni akar veled és fog is, ahogy én látom.

- De én nem akarom - emelem kicsit feljebb a hangom.

- Liv! Ne csináld ezt, addig nem megyek el, míg nem beszéltünk - hallom meg mély hangját, mire összerezzenek. Nem a félelemtől, koránsem attól, hanem a hangjától. 

- Csak adj neki pár percet, utána elküldheted - szólal meg újból halkabban.

- Jó - morogom, majd felállok a földről és az ablakhoz sétálok, majd a párkányra ülök és egy párnát szorítok a mellkasomhoz.
Amint eláll az ajtóból, egyből megpillantom Harry alakját mögötte. Persze, hogy tisztában volt vele, hogy nem fogok vele beszélni, én pedig pontosan tudtam, hogy ha el is küldetem első dolga lenne a szobámba rohanni és ebben Austin nem állíthatná meg, mert ő mindig eléri, amit akar.
- Jobban festesz, mint pár órával ezelőtt - szólal meg halkan, amint becsukta maga mögött az ajtót. - Ne néz így rám Liv, mert nem megyek sehová. Megmondtam, hogy nem foglak elengedni most, hogy újból találkoztunk.
- Miért? - nézek rá. - Miért nem tudsz? Tedd meg, hiszen én is megtettem, pedig szerettelek, mégis leléptem, akkor te miért nem lépsz le?
- Mert én most is szeretlek - jelenti ki a szemeimbe nézve - és eszem ágába sincs hagyni, hogy valaki másé légy, mert te az enyém vagy nem emlékszel mindörökké?
- Te is tudod, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy egyszer elképzeltük. A mi történetünk biztosan nem... megbántottalak, szenvedtél miattam, miért akarsz mégis a magadénak tudni?
- Hányszor mondjam el neked, hogy azért mert most is szeretlek! Sosem szűntem meg téged szeretni. Haragudtam rád, szenvedtem miattad, de szeretlek, mivel te vagy számomra az egyetlen, te vagy az első és utolsó szerelmem - lép hozzám közelebb. - És ez veled is így van...
- Ne...
- Ne próbáld tagad Liv - sóhajt fel. - A tested, a szemeid mind az ellenkezőjét sugallják és ezt te is tudod, attól mert nekem nem akarod és talán még magadnak sem szeretnéd bevallani, nem azt jelenti, hogy másképp van. Az enyém vagy, én pedig a tied, emlékszel?
Egyre szaporábban veszem a levegőt, ha így folytatja el fogom magam sírni előtte és azt nem akarom, nem láthat sírni, nem láthat gyengének. Pontosan tudom, hogy mit ígértünk és miket mondtunk egymásnak, de az a múlt, bár komolyan gondoltam és most is, de az már elmúlt. Azt a történetet már akkor tönkretettem amikor felszálltam arra a gépre.
- Még nincs késő mindent helyrehozni, csak akarni kell... én képes vagyok neked megbocsájtani, mert tudom, hogy mit jelentesz számomra.
- De én nem vagyok képes magamnak megbocsájtani, hát nem érted Harry! - sírom el magam. - Én nem tudom elfelejteni mit tettem, ahogy semmit sem, amit akkor láttam rajtad... belém vésődött és míg élek ott is marad.
- Segíthetek eltüntetni, ha rájössz, hogy én megbocsájtottam és képes vagyok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, akkor neked is mennie kell, el akarom felejtetni veled és azt akarom, hogy újra az enyém légy. Nem érdekel, hogy mibe kerül majd Liv, de el fogom érni, el fogom érni, mert te még mindig ugyanolyan fontos vagy nekem és mindig is az leszel.
- Menj el Harry, jó? - kérlelem halkan. - Csak menj el... - sírok pedig nem akartam előtte, de örülök annak, hogy semmit sem tesz, mert azzal nem segítene rajtam.
- Rendben most elmegyek, de még visszajövök és készülj fel, hogy küzdeni fogok, amíg csak kell, míg vissza nem szerezem a barátnőm - néz rám, majd sarkon fordul és magamra hagy a szobában.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész. Hamarosan már beindulnak a történések és Harry mindent el fog követni, hogy visszaszerezze a lányt, akit egyben gyűlöl és nagyon szeret, tarts velem, hogy megtudd, hogy folytatódok/fejeződik be a történetük.