2015. november 15., vasárnap

Prológus

Boldogság! Már csak keserű kacaj szakad fel belőlem e szó hallatán. Egyszer, én is boldog voltam. Azt hittem, hogy semmi és senki sem veheti el tőlem azt az érzést, de hatalmasat tévedtem. Pont én magam fosztottam meg magam tőle, egy ajánlat érdekében. Hibáztathatok bárkit, mert nem állítottak meg azon a napon, de rajtam kívül senki sem hibás. Senki sem tehet az egész szerencsétlenségemről csakis én. Persze tisztában vagyok vele, hogy egyszer minden jónak vége szakad, de sosem gondoltam volna, hogy én vetek neki véget. Azt hittem, hogy ezzel segítek magunkon, hogy nem okozok annál is nagyobb fájdalmat, mint azzal, hogy távol leszünk egymástól, de nem így lett. Őt akartam megvédeni, ami lehet sikerült is, de magam összetörtem. 
Igaz, sokszor felmerült bennem, hogy felhívom, annak ellenére, hogy az elején nem vettem fel neki, hiába hívogatott. De, hogy jött volna ki az, hogy hosszú idő után felhívom csak azért, hogy halljam a hangját? Barátok nem lehetünk, ezzel teljesen tisztában vagyok. Hogy is lehetnénk azok, mindazok után, ami köztünk történt? Persze az emberek szakítás után megegyeznek, hogy barátok maradnak, de hányan tartják ezt be? Senkinek sem megy, hiszen, akibe szerelmes vagy azt nem tudod a barátodnak tekinteni. Lehet, hogy képes lennél megjátszani, de belül teljesen felemésztene az érzés. Tudod, hogy nem szabad mégis szeretnél hozzábújni, vigaszt lelni a karjaiban, vele aludni, akkor és ott megérinteni, ahol csak akarod, de a barátok nem tesznek ilyet. Nem ölelkeznek, nem alszanak együtt. A szerelmesekből, sosem lehetnek barátok, hiába voltak egyszer mindezek előtt azok. Az az időszak elmúlt és képtelenség visszahozni. 
Biztos vagyok benne, ha lenne elég bátorság bennem és ujjammal megérinteném a számát, nem bírnám ki, hogy ne sírjam el magam, amint meghallom, hogy kicseng. De nem vagyok elég bátor, sosem voltam, hiszen a távkapcsolattól is elfutottam. Inkább eldobtam magamtól, pedig szükségem lett volna rá, minthogy megpróbáljak távol lenni tőle. Azt hittem az nagyobb fájdalom lenne, de az, hogy már teljesen eltűnt az életemből nekem köszönhetően, sokkal jobban fáj. 
Vajon csak én szenvedek, ha eszembe jut az utolsó együtt töltött éjszakánk, amikor arra kért, hogyha már úgyis tudjuk, hogy vége és többet nem találkozunk, akkor utoljára engedjem meg neki, hogy bebizonyítsa mennyire szeret? Gondol még rám? Néha, amikor felébred álmodozik arról, hogy mellette voltam egykor? Vajon hány éjszakát sírt át a hiányom miatt, ha egyáltalán megtette? Én rengeteget. Utálom azt a lányt, aki belőlem lett. Nem ilyen vagyok, nem ilyen voltam, amikor vele voltam. Mindig mosolyogtam, életvidám voltam és szerettem kötekedni az emberekkel, de most mi lett belőlem? Egy lány, akinek két arca van. Egy, amit a világnak mutat, amiből senki sem jöhet rá, hogy belül össze van törve és egy, amit itthon a négy fal között veszek fel. 
Hosszú idő telt el, de úgy látszik egy bánat kiheverésére nem volt elég. Néha azt érzem, hogy talán egy élet sem az, de basszus miért is sajnáltatom ennyire magam, ha én tehetek mindenről? Miért keresek másokat akiket hibáztathatok, ha tudom, hogy csakis én vagyok az? Miért nem akarom elfogadni, hogy a szívem összetört miután párszor még megforgattam benne a kést, csak nekem köszönhető? Legszívesebben ordítanék, addig míg meg nem nyugszom, míg el nem érem, hogy könnyebb legyen, de nem tehetem. El kell fogadnom, hogy nem változtathatok azon, amit tettem, hogy ennek így kellett lennie, még ha már meg is bántam tettem. Azt az éjszakát, amit utolsó alkalommal töltöttem vele sosem fogom elfelejteni, ahogy azt sem, hogy nézett rám, amikor másnap reggel kiléptem az ajtóján. Gyönyörű szemeiben mennyi fájdalom csillogott...
Ijedten ülök fel az ágyon, amikor a kezemben lévő telefonom rezegni kezd. Nagyra nyílt szemekkel fürkészem a készüléket, amin az ő neve villog. Előidéztem volna, hogy hosszú idő után újra eszébe jussak azzal, hogy ma ki sem tudtam verni a fejemből? Remegő ujjam az elutasít gombra akarom helyezni, de mielőtt még megtehetném fogadom a hívását, magamat is meglepve. Tudom, hogy bármelyik pillanatban eleredhetnek a könnyeim, de nem engedhetem, hogy megtudja. Nem fogom hagyni, hogy összetörve lásson, jobban mondva halljon. 
- Liv - szólal meg pár csendes másodperc után. Hangján tisztán hallom a meglepettséget, gondolom nem is számított rá, hogy fel fogom venni, de ezzel nincs egyedül, hiszen én magam sem gondoltam erre. - Hallom a lélegzésedet - suttogja. - Fel sem merült bennem, hogy fel fogod venni, csak eszembe jutottál és gondoltam egy próbát megér. Kérlek szólalj meg, hallani akarom a hangod - kérlel, mire én szabad kezem a számra helyezem, mielőtt meghallhatná, hogy mit váltott ki belőlem a hívása. - Rendben, nem fogsz megszólalni - szomorodik el. - De én beszélhetek? - kérdezi, pedig pontosan tudja, hogy nem fog rá választ kapni. - Annyi időbe telt mire elértem, hogy felvedd nekem a telefont és mégsem hallhatom a hangod, de megértem. Igazából, nem is tudom miért hívtalak. Mit mondhatnék a történtek után? - Szinte biztos vagyok benne, hogy hallja a hüppögésem, de hálás vagyok, amiért semmit sem szól. - Hülye ötlet volt... - sóhajt fel. - Bocs - csapja rám a telefont, én pedig abban a pillanatban felsírok. 
Megbánta, hogy felhívott, hát persze hiszen abban bízott, hogy nem veszem majd fel. Bele sem gondolt, hogy megteszem és akkor majd mondania kell nekem valamit. Legalább ebből a hívásból megtudtam, hogy ő is gondol néha rám és ettől csak jobban eluralkodik rajtam a fájdalom, mert tudom, hogy miattam nincs most itt velem...

Sziasztok! Nem terveztem új blogot nyitni és lehet jobb is lett volna, ha nem teszem meg, de képtelen voltam kiverni a fejemből az ötletet. Muszáj volt megosszam veletek, pedig először úgy gondoltam csak magamnak írom majd, de meggondoltam magam és remélem örültök neki. Ritkán lesznek részek, kéthetente egyszer, de nem fogok mulasztani. Még valamit had mondjak nektek, nem minden rész lesz ilyen érzelmes és drámai, mint ez, csak a szám, amit hallgattam az írása közben ezt váltotta ki belőlem. Ha tetszett a prológus és szeretnétek folytatást, akkor iratkozzatok fel és fejtsétek ki véleményeiteket, hogy tudjam megéri-e folytatnom!

2 megjegyzés:

  1. Nagyon Teszik az új sztori el képesztő jó érdemes folytani csak így tovább :)

    VálaszTörlés
  2. Tudod, hogy mennyire szeretem az írásaidat, úgyhogy szerintem elég annyit mondanom, hogy nagyon tetszik és örülök, hogy elkezdted ezt a blogot.
    Lelkes olvasód és barátod,
    S.

    VálaszTörlés