5.rész - "Már csak egy kérdésem van..."

Hogy mi lesz velünk ezek után? Azt nem tudom. Viszont ebben a pillanatban otthon érzem magam. Nyugodt vagyok és érzem a boldogság apró jeleit, amitől azt hittem végleg megszabadultam, amikor magára hagytam. Örülök, hogy nem így lett. Örülök, hogy itt van és küzd értem. Örülök, hogy nem adja fel, hiába lököm el magamtól és okozok neki ismét fájdalmat. Örülök, hogy küzd azért a szerelemért, ami régen élt és még most is él, csak mélyen el van bennünk rejtve. Örülök, hogy neki köszönhetően újra otthon érzem magam, mint hónapokkal ezelőtt, amikor a karjaiba zárt.

- Jól vagy? - kérdi. - Sosem voltál az a csendes lány, sőt be sem állt a szád, de most meg sem szólalsz, ami arról árulkodik, hogy van valami, ami aggaszt. Elmondod nekem?

Persze, hogy van valami. De nem fogom vele közölni, hogy félek attól, ami történhet. Nem mondhatom el neki, hogy az ittléte aggaszt, mert még mindig érzem, hogy nem tudom elfelejteni mindazt, amit miattam élt át. Minden az én hibám volt és most úgy érzem, ha visszakapom, az nem lenne jó, mert nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, miután összetörtem őt. Pedig belül érzem, hogy ez hülyeség, hiszen mindenki érdemel egy második esélyt a boldogságra, de a szívem nem így gondolja. Magam büntetem, de az a baj, hogy közben őt is, mivel ő velem akar lenni és én is vele, de a hülye tettem miatt nem tudom teljesíteni a vágyam... Utálom ezt az érzést, hogy vele akarok lenni, de közben a lehető legtávolabb is szeretnék tőle maradni... 

- Liv? - simít ki egy tincset az arcomból. - Ne gondolkozz ennyit - kérlel. - Nem tesz neked jót, mert ilyenkor butaságokon jár az agyad és nem szeretnélek elveszíteni ismét. El akarom érni, hogy képes légy magadnak megbocsájtani, ahogy én is megbocsájtottam neked. Együtt vagyunk jók, nem külön és ezt te is tudod. Nem szabad azon agyalnod, hogy mit tettél és mit érdemelsz érte, arra kell gondolj, hogy kaptál egy új esélyt és nem szabad veszni hagyd, mert azzal tönkreteszed az életed hátralevő részét. 

- Hogy voltál képes megbocsájtani nekem? - kérdem közelebb bújva hozzá. - Nagyon megbántottalak, láttam a szemeidben, még mindig magam előtt látom, hogy néztél rám... és egyszerűen nem értem, hogy voltál képes elfelejteni nekem...

- Ne kínozd magad ezzel - emeli fel az állam. - Igen, haragudtam rád, de arra a személyre, akit teljes szívedből szeretsz, nem tudsz sokáig haragudni. Próbálod magaddal elhitetni, de nem sikerül, mert a szereteted iránta erősebb. Nem érdekel, hogy mit tett veled, csak azt szeretnéd, hogy újra melletted legyen, én is így voltam vele. Te is megbocsájtottál nekem, pedig akkor tényleg nem érdemeltem meg. Miattam sírtál, de megbocsájtottál, mert szeretsz. Én is neked, mert egyszerűen képtelen vagyok nélküled boldog lenni. 

- Még szép, hogy megbocsájtottam - suttogom. - Hiszen részeg voltál és dühös, tudom, hogy nem gondoltad komolyan egy szavad sem. Megbántottál, de kit érdekel, amikor tudom, hogy nem rám voltál dühös csak éppen rajtam vezetted le? Szerettelek és csak ez számított.

- Most is szeretsz - javít ki. - Ki fogom várni, míg te magad is kimondod nekem, de azt tudnod kell, hogy én még most is szeretlek, sosem szűntem meg téged szeretni. Az a kapcsolat ami köztünk volt, még most is életben van, csak szabadjára kell engedned az érzést, ami csak akkor fog sikerülni, ha megbocsájtasz magadnak és közel engedsz magadhoz. Ha eleinte csak, mint barátot, hidd el nekem az is megteszi. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de érted képes vagyok csak a barátod lenni. Bármire képes vagyok, ha a közeledben lehetek. 

- Akkor legyünk barátok - suttogom. - Kezdjük az elején a kapcsolatunkat. 

Barátok?! Na persze, mert a barátok így viselkednek, mint mi. Az ölében ülök és eszem ágába sincs innen kiszállni. Érezni akarom az illatát, a melegségét, a testét, ami megremeg mikor kifújom a levegőt. Itt akarok lenni a közelében, de a barátok nem tesznek ilyet. Mi sosem voltunk azok és nem is lehetünk. De tudnia kell, hogy nem lehetünk egyből együtt, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy valaha újra együtt leszünk, de nekem az is megfelel egyenlőre, ha magamhoz ölelhetem, mint régen. Tudom, hogy nem bírjuk sokáig és fogalmam sincs, hogy mi lesz majd akkor, de most a pillanatnak szeretnék élni és semmi másnak. 

- Ugye nem fogsz holnap ellökni magadtól? - kérdi halkan.

Na ez az a kérdés, amire én magam sem tudom a választ. Ha megrémülök és a gondolataim eluralkodnak felettem, akkor valószínűleg megteszem. De ha itt lesz velem egész nap és nem nagy magamra, nem engedi, hogy butaságokon gondolkozzak akkor lehet, hogy nem fog megtörténni. Nem akarok neki hazudni, igazat viszont nem tudok mondani, hiszen én magam sem tudom biztosan, hogy mi lesz holnap. Még abban sem vagyok biztos, hogy egy óra múlva, hogy látom majd a dolgokat, nem több óra múlva.

- Ne gondolkozzunk ezen...

Tisztában vagyok vele, hogy ezekkel a válaszokkal nem nyugtatom meg őt, de mit tegyek. Nem akarom elszomorítani. Nem akarom soha többet szomorúnak látni, főképpen nem miattam. Ő nem lehet szomorú. Ő egy életvidám fiú, aki akkor is a másikat vigasztalja, amikor neki sokkal jobban fáj, mint az adott személynek. Másokat helyez maga elé és ettől lesz ő a legjobb ember a Földön. A legjobb, aki nem biztos, hogy megérdemlek, mert én eldobtam a szerelmet egy hülye ajánlatért. Tudom, ha nem teszem meg megbánom, de azt is megbántam, hogy eljöttem... Egyik megoldás sem volt helyes...

- Miért sírsz? - tol el magától. - Hé - simít végig az arcomon. - Mi baj? - néz a szemeimbe. Homlokát az enyémnek dönti, miközben én lesütöm a tekintetem, hogy ne kelljen az aggódó szemeibe néznem. Olyan vagyok mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent és sosem tudom megmondani, hogy mikor fog változni. Hirtelen történik és néha még csak az okát sem értem az egésznek, ahogy most sem. - Kérlek, nyugodj meg - suttogja. - Ne kínozd magad, hallod? Itt vagyok és bármit teszel itt leszek. Egyszer elengedtelek még egyszer biztosan nem foglak. Bármit teszel én itt leszek, nem megyek sehová sem. Szeretlek!

Szavait hallva rá emelem tekintetem. Én is ki szeretném mondani, hogy mennyire fontos nekem, ahogy azt is, hogy szeretem, de nem megy. Azt akarom, hogy tudja, hogy kimondjam neki hangosan és ne csak a fejemben, de nem tudom megtenni. Valami visszatart. A rohadt bűntudat. Kezeim közé fogom meggyötört arcát, majd lágyan simítani kezdem orcáját, mire szemeit behunyva élvezi az érintésem. A derekamon lévő kezeivel szorosabban fog, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban elmenekülhetek a karjai közül, de eszem ágába sincs ezt tenni.

- Ugye tudod, hogy mennyire sajnálom azt amit tettem? - szólalok meg. - Én nem... nem akartam, hogy ez legyen...

Szemei egyből kipattannak. 

- Sosem lett volna szabad azt tennem, nem érdemelted meg, hogy eltaszítsalak magamtól, mikor annyi mindent átéltünk. Elhiszed nekem, hogy nem akartam, hogy ez legyen?

- Nem haragszom rád - néz a szemeimbe. - Nem számít mit tettél vagy fogsz, nem fogok rád haragudni. Sosem lennék rá képes. Szeretlek.

- Ne mond ezt... - motyogom.

- Miért ne mondjam? - húzza mosolyra a száját. - Hiszen igaz. Szeretlek. Ha nem mondom ki, akkor te honnan tudnád és hogyan lennél képes újrakezdeni mindent. Ismerlek Liv, ne felejtsd el, hogy tudom mit kell tennem ahhoz, hogy megbocsájts magadnak és újra az enyém légy. Makacs vagy és éppen ezért kell mindig elmondanom, amit érzek és gondolok, hogy te is lásd, igazat mondok mikor azt mondom, hogy fontos vagy nekem és szeretlek, meg persze azt akarom, hogy újra együtt legyünk. Mindenre képes vagyok, hogy elérjem.

- Nevetséges vagyok - nevetek fel kínosan. - Téged bántottalak meg és most mégis te vagy, aki vigasztal. Te próbálsz összekaparni, mikor haragudnod kéne rám. Mi a francért neked mondom el mindezt? Miért nem vagyok képes elengedni ami volt és újrakezdeni mindent? - kérdem megtörten.

- Omladoznak a falaid - szólal meg halkan, mintha meg sem hallotta volna, ami mondtam az előbb. - Minden rendben lesz, csak bízz bennem.

***

Ma még fel sem öltöztem. Már délután van, de én még mindig pizsamában ülök, Harryhez bújva. Alig beszélünk, de nem is kellenek szavak. Elég az érintés, lopott puszik és a tudat, hogy itt vagyunk egymásnak. A kanapén ülve már a második filmünket nézzünk, de ha valaki megkérdezi, hogy mi volt benne vagy mit nézzünk, fogalmam sem lenne. Nem tudok figyelni, hiszen csak azt érzem, hogy hatalmas tenyere a combomon van. Az érintése alatt bizsereg a bőröm. Mindenről eltereli a figyelmem. 

Kettesben vagyunk a lakásba, ami szintén nem könnyíti meg a dolgom, hiszen tudom, hogy Austin nem jön ma haza. Biztos vagyok benne, hogy valakihez bekönyörgi magát, mert azt akarja, hogy kettesben legyünk. Én is ezt akarom? Persze. Hogy félek-e? Igen. Félek, mert nem tudom, hogy mi lesz. Attól tartok, hogy minden olyan hirtelen fog történni, hogy holnapra megbánom. 

- Min agyalsz ennyire? - hajol a fülemhez, miközben a keze feljebb csúszik a combomon. - Nem is figyelsz a filmre.

- Sajnálom - pillantok a kezére. Zavarban vagyok, ami nevetséges. Basszus, hiszen én nem ilyen vagyok. Vissza akarom kapni azt az énem, ami tényleg én vagyok. Aki régen voltam. 

- Ülj az ölembe - puszil a hajamba.

- Tessék? - kapom rá a tekintetem, mire felkuncog.

- Először is hallottad, szerelmem - vigyorog. - Gyere ide.

- De... - nem várja meg, hogy befejezzem a mondatom. Kezeivel magára húz, majd egyik kezét levezeti a combomra, miközben lágyan simogatni kezdi a bőröm.

- Szóval most mond el szépen, hogy mi a baj? - néz rám, miközben folytatja a simogatást, amitől nekem hatalmasat kell nyelnem. - Zavarban vagy? - kérdi oldalra döntve a fejét. - Nem kell - kuncog fel. - Semmit sem teszek, míg te nem kérsz meg rá - közli velem. El akarja venni a kezét, de én még mielőtt megtehetné utána nyúlok és visszahelyezem, amire neki még nagyon mosoly terül szét az arcán. 

Kérdezni akarok tőle valamit, de félek. Gyerekes vagyok. Tudom, hogy képes magán uralkodni, tisztában vagyok vele, hiszen régen is ment neki, ha megkértem rá. De ez most más lenne. Nem bocsájtottam meg magamnak, de már jó úton haladok. Érzem. Meg akarok bocsájtani, de akkor nem hagyhat magamra. Éreznem kell, hogy megbocsájtott és nem haragszik rám. Ha kettesben hagyna a fejemben lévő hanggal másnapra megváltozna minden és ismét ellökném magamtól.

- Bökd ki, amit akarsz - mosolyog rám. - Látom, hogy szeretnél valamit, szóval halljam.

- Basszus, miért esik ilyen nehezemre megszólalni a közeledben? - kérdem sokkal inkább magamtól, mint tőle.

- Azért, mert sokat agyalsz a történteken. Felejtsd el. Ne gondolj rá. Csak arra koncentrálj, hogy itt vagy velem.

- Jó - hunyom be szemeim, majd veszek egy mély levegőt. - Ne nézz így rám - szólok rá. - Szóval... azt szeretném, hogy maradj... maradj ma itt velem, mint a barátom - suttogom, tekintetem lesütve.

Kuncogva nyúl az állam alá, majd emeli fel azt. Zöld szemei csillognak. Élvezi, hogy zavarban vagyok, még szép, hogy élvezni. A mellkasán pihenő kezeim után nyúl, majd összekulcsolja azokat. 

- Itt maradok - jelenti ki. - Különben sem mentem volna el - teszi hozzá. - Nem hagylak egyedül, mert tudom, hogy holnapra megváltozna a hangulatod és azt nem engedhetem meg. Itt maradok veled.

***

Még korán van, de én már teljesen ki vagyok merülve, így a film végénél megkérdtem Harryt, hogy feküdjünk le. Én zuhanyoztam először, most pedig éppen azt várom, hogy ő is végezzen. Kijelentette, hogy azt szeretné, hogy a pólójában aludjak, amit én szívesen teljesítettem neki. Régen is imádtam a pólóiban aludni és ez most sem változott. Megnyugtat az illata és a tudat, hogy előtte rajta volt. 

- Ugye nem így akarsz aludni? - kérdem tőle halkan, miután kilép a fürdőből.

- Elfelejtetted, hogy ez nálam még sok is - kacsint rám. - Nem szoktam bokszerben aludni és te is pontosan tudod, de most megteszem, miattad - bújik be mellém. - Ne érezd magad zavarba, hiszen nem most alszunk először így - húzódik hozzám közelebb. - Gyere ide hozzám - fekszik a hátára. - Nem fogok hozzád sem érni, csak szeretnélek a közelembe tudni - teszi hozzá.

Lassan fordulok az oldalamra, majd húzódom hozzá közelebb. Fejem a mellkasára helyezem, míg ő egyik karjával átölel, a másikat pedig a mellkasán lévő kezemre helyezi. Otthon vagyok.

- Szeretlek - suttogom alig hallhatóan, miután megbizonyosodtam róla, hogy már elaludt. Én is behunyom a szemeim.

Minden jól sikerült a mai nap folyamán. Otthon érzem magam és egy kis részem boldog. Boldog, mert itt van mellettem ő is...

Már csak egy kérdésem van: Holnap is ezt fogom érezni?