4.rész - Engedni is kell

- Nevetséges vagyok - nyögök fel a hátamra fordulva. Az utolsó két napban már arra is rászoktam, hogy magamba beszéljek, arról nem is beszélve, hogy úgy érzem magam, mintha az egyik vállamon egy olyan emberke ülne, aki azt akarja, hogy boldog legyek, míg a másikon egy, aki csak azt hajtogatja, hogy nem érdemlem meg a boldogságot, ha így folytatódik tuti a bolondokházában kötök ki. De, hogy minderről én mit gondolok?! Hosszú időn át szenvedtem és mikor sikerült magamban elzárni az érzést, visszatért. Tudom, hogy nem hiába történnek a dolgok és azt is, hogy megérdemlem a boldogságot, de nem vele. Neki boldognak kell lenni egy olyan lánnyal, aki sosem lett volna képes ártani neki és én nem az a lány vagyok. Megbántottam, mert elfogadtam az ajánlatot ebben a városban, a világ másik végén tőle. Persze tudta, hogyha sikerülne bejutnom, akkor eljönnék, hiszen erről beszéltem neki nem is egyszer, de azt sosem gondolta, hogy őt is elhagyom. Igazából én sem. Nem tudom, hogy akkor miért döntöttem úgy ahogy, de azt éreztem helyesnek, de tévedni emberi dolog. Szeretnék visszarepülni az időben és megváltoztatni a döntésem, de lehetetlen. Vele együtt kell élnem és elfogadnom, amit tettem. Neki pedig azt kellene elfogadnia, hogy én nem az a lány vagyok, aki voltam. Az a döntés megváltoztatott. Gyengévé tett, főképpen a közelében. Mindketten tudjuk, hogy az összes állítása igaz. Tisztában van vele, hogy még fontos nekem és szeretem, de ezt sosem fogom neki bevallani. Nem tehetem meg, pedig szeretném. Néha azt érzem, hogy minden lehetne olyan, mint régen, de akkor bevillan az a kép róla, amikor közöltem vele, hogy elmegyek és őt is elhagyom. Ahogy könyörög, hogy ne tegyem, de én nem hátrálok, megadom neki azt az utolsó éjszakát, amit kért, majd gépre szállok és végleg magam mögött hagyom, persze ez csak a fejemben történt így, hiszen most itt van és nem tudom figyelmen kívül hagyni. 

Gemma tegnap egész nap hívogatott, és abban is biztos vagyok, ha megnézem a telefonom ismét egy csomó nem fogadott hívás fog rám várni. Nem tudom, hogy mit mondhatott neki Harry, de abban biztos vagyok, hogy Gemma segíteni fog a tervében, hiszen ismer és az öccsét is ismeri. És kettő egy ellen sosem nyerhet, bár nem csak Gemma lenne az ő oldalán, hanem a szüleim is, szóval esélyem sem lenne ellenük. 

Sóhajtva szállok ki az ágyamból, majd kötöm össze a hajam és indulok el a konyha irányába, ahonnan hangokat hallom. Túlságosan ismerős hangokat. Összeráncolt homlokkal lépkedek, majd állok meg az ajtóban, ahol a nem várt látogatóm ül a pultnál, kezében egy csészével. Szerencsére nem vettek észre, de persze muszáj volt megreccsennie a padlónak a lábam alatt, mire felém kapja a fejét.

- Ne olyan sietősen! - néz egyenesen a szemeimbe. - Beszéljünk.

- Nem jó ötlet - nyögöm ki, majd próbálok ismét elindulni, de Austin hangja megállít.

- Csak beszélj vele - néz rám.

- Te kinek az oldalán állsz? - kérdem tőle morcosan. - Mert, hogy nem az enyémen az biztos - vádolom meg.

- A tieden - sóhajt fel. - De egy beszélgetésbe még nem halt bele senki sem hercegnő. Hallgasd meg, aztán pedig gondold át, amint mondott és ne menekülj a múltad elől, mert az sosem vezet semmi jóhoz, ezt már megbeszéltük - lép elém, majd ad egy csészét a kezembe és elhaladva mellettem még odasúgja. - Ne lökd el magadtól, mert nem akar neked rosszat - ezzel a mondatával pedig kettesben hagy vele. 

- Nem harapok - szólal meg mosolyogva maga mellé mutatva, hogy foglaljak helyet. - Én csak beszélni szeretnék veled Liv. Neked nem is kell semmit sem mondanod, csak hallgasd meg, amit én akarok, jó?

- Hogy találtál meg? - ülök mellé megadóan. 

- Tudod van egy igazán jó kémem, aki egyből kikotyogta hol talállak meg, amint megfenyegettem, hogy nem segítek neki - vonja meg a vállát, mire én sóhajtva pillantok rá. Még szép, hogy segít neki. - Ne vágj ilyen képet, mert ez nem illik hozzád. Pontosan tudtad, hogy ezt fogom tenni, ha egyszer rájövök, hiszen fontos nekem, ahogy te is. És nem vagyok vak, ezt jobb ha tudod. Látom én mit próbálsz elrejteni, de előlem és előle sosem tudtad, most sem megy, hiába telt el egy kis idő. Még mindig tudom, hogy mire gondolsz.

- Inkább bökd ki, hogy miért jöttél, hogy utána ismét elrejtőzhessek a szobámban - kérlelem. 

- Igen, ezt is mondta, de ugye tudod, hogy neki ez nem akadály, hiszen tudja, hogy hol talál és biztos lehetsz benne, hogy meg is fog látogatni, én pedig támogatom ebben. Láttalak titeket a fürdőben, pontosan láttam mit érzel és ő is. Remegtél a karjaiban és nem a félelemtől, hanem az érintésétől. Akartad, hogy megérintsen, hogy magához öleljen, de küzdöttél magaddal, mert az éned egyik része nem tudja megbocsájtani azt, amit tettél és ez normális is. Hiszen szeretted és megbántottad, láttad rajta... amikor elmentél. Haragudott rád, egy hónapig nem volt önmaga, mindenkivel ordítozott és mindenkit ellökött magától.Gyűlölt téged, de csak azért, mert még mindig szeretett, mindazok ellenére, amit vele tettél. Látszik, hogy a ti szerelmetek igazi. Hiszen, ha nem lenne az, akkor ezt tuti biztos, hogy nem élte volna át egyikőtök sem. Ha nem lenne ilyen erős a közöttetek lévő kapok, pár hét elteltével túl tudtatok volna lépni egymáson, de nem így volt. Egyikőtök sem tette ezt. Te lehet, hogy összeszedted magad és ő is, de nem felejtettétek el egymást csak elzártátok az érzést, de egy találkozás mindent előhoz. Ide akart jönni, nem értettem, hogy miért, de már tudom, azért mert te itt vagy és mert vissza akar kapni és tudod miért? Mert még mindig szeret, megbocsájtott neked. Fáj neki, de te fontosabb vagy a fájdalmánál és hidd el nekem, hogy mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezzen és betartassa veled az ígéreted. Neked pedig meg kell magadnak bocsájtanod, ha ő képes volt rá, akkor neked is menni fog, ne hagyd, hogy késő legyen mire képes vagy rá. Lehet, hogy szeret téged és ez mindig így lesz, de ha látja, hogy nem megy, hogy cseppnyi jelét sem mutatott a megbocsájtásnak, akkor elenged és abba mindketten beleőrülnétek, én pedig azt sem tudnám, hogy kit ápoljak. Ha nem akarsz neki több fájdalmat okozni, akkor engedd vissza őt magadhoz, engedd neki, hogy boldoggá tegyen, mint régen. Hé - érinti meg a karom - ezt nem azért mondtam, hogy elszomorítsalak. Még visszakaphatod, még boldog lehetsz csak engedd közel magadhoz, mint régen.

Korán van még ehhez. Alig pár perce ébredtem és még a reggeli kávém sem ittam meg és Gemma azzal jön, hogy mit volt és a boldogságról beszél, hogy várhatja el, hogy nyugodtan fogadjam mindezt. Arcom a kezeim közét temetem és próbálom visszafolytani a sírásom. Gyűlölt, de egyben szeretett is, én is szeretem. De akkor miért ilyen nehéz arra gondolnom, hogy ő a boldogságom?! Miért nem tudom magam mögött hagyni a múltat és a jelenben élni, hiszen igaza van még lehetnénk boldogok még újra tudnánk kezdeni, amit elcsesztem. 

Csengetést hallok, de eszem ágában sincs kimenni és ajtót nyitni. Senkit sem akarok látni. Gemma mellettem ül és örülök, hogy semmit sem mond és nem is próbál megvigasztalni, mert semmit sem érne vele. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, majd léptek közelednek a konyha felé. 

- Mi a francot csináltál, Gem? - hallok meg egy ideges hangot, amitől megdermedek. 

- Most komolyan?! - nyögök fel, a pult felé fordul, hogy még véletlenül se lássa a könnyeim.

- Most te jössz nagyfiú - áll fel Gemma, majd hallom a távolodó lépteit. - Ha lehet ne baszd el öcsi.

Az ajtócsapódás után tisztában vagyok vele, hogy már kettesben vagyunk, bár Austin valahol itt van, de biztosan nem fog felbukkanni. Nem akarom, hogy itt legyen, de ami még ennél is fontosabb nem akarom, hogy így lásson. Hallom, ahogy közelebb lép, érzem a testéből áradó meleget, ahogy mögém áll. Nem fordulok meg, várom, hogy tegyen valamit, pedig legszívesebben elmenekülnék. Sajnos az teljesen kiment a fejemből, hogy egy kezével képes maga felé fordítani, hiszen forog a szék. Lefelé nézek, az ölemben lévő kezeimre. Nem fogok megszólalni, tehet bármit, most erre képtelen vagyok. 

Hallom, ahogy mélyen magába szívja a levegőt majd megfogja a kezeim. Kicsit leereszkedik, majd a nyakába akasztja a karjaim, míg derekamnál fogva emel fel. A lábaimat automatikusan köré fonom, ő pedig szorosan magához ölelve indul el. Otthon érzem magam a karjai között. Annyira hiányzott már ez az érzés, az illata és minden más is. Érzem, ahogy velem a karjaiban leül a kanapéra, én pedig továbbra is az ölében ülök, arcomat elrejtve előle. Nem tudom mire gondolhat, de abban biztos vagyok, hogy ezt jó jelnek veszi, hogy még nem próbáltam meg elmenekülni az érintése elől. 

- Megint olyan vagy, mint egy kismajom - szorít erősebben magához, mire a szipogásom halk nevetésbe megy át. 

- Nem vagyok majom, hányszor mondjam még el - motyogom, alig hallhatóan. - Különben is te vagy az, aki úgy szorít, hogy alig kapok levegőt. 

- Bocsánat - szólal meg, de egyáltalán nem enged a szorításán - de nem foglak elengedni, mert végre ott vagy, ahol szeretném, hogy légy - suttogja. - Otthon vagy. Ugye ez nem csak egy pillanat és holnap ismét menekülni tervezel előlem? 

- Nem ígérhetem meg - sóhajtok fel. - Én...

- Nem, nem kell magyarázkodni, inkább ki akarom élvezni a pillanatot, amíg a karjaimban tarthatlak, amíg te magad is elengeded magad és nem ellenkezel velem. Az elmúlt napokhoz képes, ez nagy haladás a részedről és bennem pedig reményt kelt.

- Sajnálom - lehelek egy lány puszit a nyakára.

- Mit? - kérdi remegő hangon.

- Mindent, amit tettem... hogy elmentem, hogy nem maradtam veled, hogy megbántottalak, hogy ez lett belőlünk... - sorolom.

- Nekem tetszik az adott helyzet - szólal meg vidám hangon. - Ami megtörtén, az megtörtént. Már nem lehet rajta változtatni, de ezen még igen, még lehetünk azok, akik egykor voltunk. Ha te is akarod - teszi hozzá. - És ne tagadd, mert ezek után tuti biztos, hogy nem hinnék neked...

- Eddig sem tagadtam - adom a tudtára. - Menekültem előle, de nem tagadtam. Mindketten tudjuk, hogy amit egymás iránt éreztünk...

- Érzünk - javít ki.

- Az nem tűnik el egyik percről a másikra, főképp, ha újra találkozunk. De nem tudom, hogy képes vagyok megbocsájtani magamnak azt, amit tettem és újra melletted lenni.

- Engedd meg nekem, hogy megpróbáljam veled elhitetni, hogy minden lehet olyan, mint régen. Engedd, hogy bebizonyítsam ugyanazok vagyunk, csak idősebbek. Engedd, hogy veled legyek.

Könyörög, ismét könyörög, mint azon az estén. Ezt nem tudom elviselni. Sírhatnékom támad, mert hallom, hogy mennyire megtört. Ha most nemet mondok neki, akkor ismét megbántom. Nem akarom újból megbántani.

- Meglátjuk - adok egy kétértelmű választ, de tudom, hogy pontosan érzi, hogy melyik irány felé haladok. 

- Köszönöm - lélegez fel. - Most pedig néz rám, ne rejtőzz el előlem - tol el egy kicsit magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Amikor megláttalak pár perccel ezelőtt, azt hittem Gemma mindent elcseszett - néz a szemeimbe - de úgy látszik, hogy meg kell neki köszönnöm, mert bármit is tett az bevált - mosolyodik el, mire megjelennek az arcán a gödröcskék, amikbe én mindig imádtam belenyomni az ujjam. Észre sem veszem, hogy ismét ezt teszem, míg vigyora nem lesz nagyobb. - Hiányzott az érintésed - suttogja, szemeit lehunyva. - De most, hogy kaptam egy esélyt mindent vissza fogok szerezni, ami az enyém volt. 

Semmit sem válaszolok. Kezeim a nyakára helyezem, majd a hajával kezdek el játszadozni. Sosem voltam csendes a közelében, de egyszerűen nem tudom mit mondhatnék neki, inkább azt teszem, amivel tisztában vagyok, hogy régen mennyire szerette. Csak reménykedni tudok benne, hogy igaza van és minden olyan lehetett közöttünk, mint régen, de azt tudom, hogy nem lesz könnyű megbocsájtanom magamnak.
- Látom sikerült Gemma terve - szólal meg egy hang az ajtóból. - Látod én megmondtam, hogy mire van szükséged hercegnő - néz rám.
- Mert te nálam mindig jobban tudod, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm.
- Csak, mert ismerlek - vonja meg a vállát - de most magatokra hagylak, csak gondoljatok rám is és a szomszédokra - fordít hátat majd tűnik el a szobájába.
- Nagyon vicces - morgom az orrom alatt, mire Harry felnevet. - Ne nevess! - nézek a szemébe.
- Ugye velem töltöd a napot? - kérdi bátortalanul.
- Van más választásom?
- Nem, nincs - mosolyodik el győztesen.