3.rész - Félelem

Egy hét telt el a látogatása óta. Azóta nem találkoztunk, aminek nagyon örülök, mert fogalmam sincs, hogy viselkednék a közelében, ha meglátnám. Kerülni akarom és eddig jól is ment, de tudom, hogyha valakit el akarsz kerülni annak az lesz a vége, hogy amikor a legkevésbé sem számítasz rá akkor ütközöl bele. Megígérte nekem, hogy küzdeni fog értem, mert szeret, de hogy tud valaki olyat szeretni, mint én?! Valaki olyat, aki szenvedés okozott neki, aki elhagyta, hogy teljesítse az álmát... és később rájött, hogy pont azt hagyta el?! Hogy lehet, hogy még mindig szeret? Hogy lehet, hogy még én is szeretem?! Miért nem tudom kiverni őt a fejemből, hiszen mindent megtettem ennek érdekében, de nem megy. Képtelen vagyok elfelejteni őt, képtelen vagyok kitépni az emlékeimet, az ígéreteinket a szívemből. Nem megy, pedig szeretném, mert tudom, hogy csak ezeknek köszönhetően vagyok ennyire labilis. Ebben az egy hétben sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy az a lány, aki voltam már nem létezik. Pontosan olyan lettem, amilyen sosem akartam, amilyen lánynak segítségre van szüksége. De nekem elég lenne, ha tudnám, hogy nincs a közelembe, de míg itt van, addig képtelen vagyok őt elfelejteni. Nem tudok magamnak megbocsájtani, nem tudom lezárni a múltam, amíg ő küzdeni próbál értem, pedig én megkértem, hogy ne tegye, bár tudtam, hogy semmit sem ér, mivel makacs, ha valamit a fejébe vesz, akkor addig tesz érte, míg el nem éri, hogy teljesüljön. 

Egyetlen egy dolog van, ami képes kicsit elterelni a gondolataim, a munkám, de az a baj, hogy itt sem tudok teljesen koncentrálni. Nem megy olyan jól, mint előtte ment és ezek a képeimen is látszanak. Minden percben attól rettegek, hogy megjelenhet, pedig tudom, hogy a fotózásokra nem jöhet be, hiszen ezek zárt tevékenységek, ide csak azok tehetik be a lábukat, akik meg vannak hívva...

- Livi - szólít meg Austin. - Ne emészd magad, mert ezzel csak rontasz a helyzeteden - néz a szemeimbe. Látszik rajta, hogy aggódik miattam, amit meg is értek, hiszen ő mindig mellettem volt, ő az a személy, akiben képes vagyok bízni, ő az, aki tudom, hogy sosem verne át. Örülök, hogy mellettem van, de egyben szomorú is vagyok, hiszen tisztában vagyok vele, hogy már nem lesz sokáig a városban, de azzal is, hogy a távolság miatt nem fog megszakadni a kapcsolatunk. - Tudom, hogy nem könnyű, ahogy azt is, hogy fáj, elég csak rád nézni, de próbálj megnyugodni, mert tudod, hogy képtelenség ezen változtatni. Itt van és el kell fogadnod, hogy bármelyik pillanatban összefuthatsz vele. 

- Tudom - sóhajtok fel - de nem akarok. Nem akarok a közelébe lenni, nem akarok attól félni, hogy találkozhatok vele. Azt hittem, hogy sose látom többet erre tessék, kevesebb, mint két hét alatt minden megváltozott. Minden az esküvő miatt történt. Ha akkor nem megyek el rá, akkor most jól lennék... tudom, hogy mit akarsz mondani, de én nem hiszek a sorsban, már nem. 

- Pedig kellene - mosolyodik el. - Te is szereted őt, ahogy ő is téged, pedig már hosszú idő eltelt, amióta eljöttél, de nem tudtad őt elfelejteni, mivel az első szerelmet az ember sosem képes kiszakítani a szívéből, főképpen nem akkor, ha az az igazi. Nem akarod bevallani, ahogy ő is mondta, de te is tudod, hogy így van. Azok az ígéretek, amiket tettetek még most is élnek, hiába szeretnél ezen változtatni, nem fogsz tudni, mert ezt érzed és ez így helyes.

- Ne beszéljünk erről, jó? - nyögök fel. - Semmi kedvem újra erre gondolni most, hogy képes voltam betenni erre a helyre a lábam, anélkül, hogy attól tartsak betoppan és megfoszt az egyetlen helytől, amit imádok ebben a városban. 

- Ahogy akarod - bólint rá. - A szüleid végül jönnek majd a következő hónapban, ahogy megígérték? - kérdez rá.

Teljesen elfelejtettem, hogy meghívtam őket, hogy együtt töltsük a szülinapomat. Anyáék az utóbbi időben nagyon ritkán látogattak meg, mivel a munkájuk nem engedte őket, de most szabaddá tették magukat, hogy együtt ünnepelhessünk. Örülök neki, mivel hiányoznak és szeretnék velük tölteni egy kis időt, de abban nem vagyok biztos, hogy képes leszek megjátszani magam előttük, ők pedig ismernek annyira, hogy rájöjjenek valami nincs rendben. Imádták Harryt. Az elején haragudtak rám, hogy ezt tettem vele, de lassan megbékéltek vele, viszont a megtudják, hogy ő is itt van bele sem akarok gondolni mit tesznek majd. Előre látom, hogy abból semmi jó nem sül majd ki. Emlékszem, hogy anya azt mondta nekem, hogy számomra Harry az igazi és erre én is rá fogok jönni, csak mire megteszem lehet túl késő lesz és elveszítem őt. Ha megtudja, hogy most itt van, akkor az lesz  terve, hogy összehozzon minket és mivel Harrynek is pontosan ez van a fejében, mellé fog állni. A saját anyám árul majd el és ha ez megtörténik, akkor tudom, hogy mi lesz a vége. Pontosan tudom, hogy fog végződni a történet és ettől előre félek. 

- Igen, mindketten megígérték, hogy itt töltenek majd pár napot - közlöm vele. - Nem tudom, hogy pontosan hányat, de jönni fognak. Austin? - pillantok rá.

- Igen?

Ahogy az ajtó kiny1ílik egyből oda kapom a fejem és abban a pillanatban elfelejtem a kérdést, amit fel akartam tenni barátomnak. Az a személy lép be az ajtón, akit a legkevésbé szeretnék ezen a helyen tudni, oldalán a lánnyal, akihez nagyon közel álltam. Szemeimet le sem tudom róluk venni, ahogy a pult felé tartanak. Szerencsére egy olyan helyen ülünk, amire nem lehet jól látni, de tudom, ha megfordul észrevesz, észre fog venni, mivel az a kapocs még mindig él közöttünk a múltból. Megérezzük egymást.

- Livi - érinti meg az asztalon lévő kezem Austin - minden rendben? Nagyon sápadt lettél és zihálsz...

- Itt van - suttogom. - El kell tűnnöm innen, ha téged észrevesz könyörgöm ne szólj neki arról, hogy én is itt vagyok, jó? - állok fel. - Találj ki valamit, de engem meg se említs neki és szólj ha elmentek - kapom fel a táskám, majd indulok el a mosdó felé meg sem várva a válaszát. 

Menekülök, pedig pontosan tudom, hogy ez nem megoldás. Ha valami elől el akarsz menekülni, előbb vagy utóbb a markaiba futsz, mivel a félelmed elől nem lehet megszökni, elkap és pont akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. A mosdóba érve megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy egyedül vagyok. A tükör elé állok, majd tenyereimmel a pultra támaszkodom, miközben behunyt szemekkel veszek mély lélegzeteket. Hallom, ahogy nyílik, majd csukódik az ajtó, de meg sem rezzenek, hiszen tudom, hogy ez a női mosdó, ide nem jöhet be. 

Két meleg kéz tapad a csípőmre, mire megdermedek. Mióta akadály neki, hogy ez a női mosdó?! Tudhattam volna, hogy nem fogja érdekelni, ahogy azt is, hogy észrevesz, amit felállok az asztaltól. Meleg leheletét a nyakamon érzem, mitől kiráz a hideg. Meg sem mozdulok, szemeimet sem nyitom ki, mert nem akarom látni, nem akarok ismét fájdalmat érezni, amikor zöld szemeibe nézek. 

- Miért menekülsz előlem? - suttogja a fülembe. - Azt hiszed, hogy nem talállak meg, ha megpróbálsz elrejtőzni? Liv, ismerhetnél és tudhatnád rólam, hogy imádom a macska-egér játékokat, mindig megszerzem, amit akarok vagy már elfelejtetted. Nyisd ki a szemeid - lép hozzám közelebb, mire egész teste a hátamhoz préselődik. Remegek. Tisztán érzem, ahogy a lábaim megállás nélkül remegnek. Abban sem vagyok biztos, hogyha elengedne képes lennék megállni a saját lábaimon. Puha ajkát a nyakamra tapasztja, a szemeim pedig abban a pillanatban kipattannak. 

- Ne csináld - próbálok kiszabadulni a karjai közül. - Ne csináld ezt velem, kérlek - suttogom. Nem ereszt el, én pedig egyre szaporábban veszem a levegőt, miközben megfordít a karjaiban. Szembe kerülök vele, az arcomon érzem a leheletét, de nem emelem rá a szemeim. Cipőit nézem, próbálva helyreállítani a légzésem, de míg a keze a bőrömön van, addig erre képtelen leszek. Nem tudok megnyugodni, ha tudom, hogy ilyen közel áll hozzám, ha a karjaiban tart. 

- Már akkor észrevettelek, mielőtt beléptünk volna az ajtón - közli velem mély hangján. - Tudtam, hogy itt vagy, nem menekülhettél. Gemma nem látott, de én igen. Én mindig kiszúrlak téged, ahogy régen is - helyezi ujját az állam alá, majd emeli fel. - Azt hitted, hogy megfeledkeztem rólad? - kérdi a szemeimbe nézve. - Lehet, hogy egy hétig nem kerestelek, de ez csak azért volt, hogy átgondold a dolgokat, nem azért mert nem szerettelek volna látni, de a sors úgy akarta, hogy ma találkozzunk, aminek nagyon örülök. 

- Miért nem adod fel? - kérdem tőle. - Lehet, hogy a közeledben gyenge vagyok és minden porcikám azt szeretné, hogy megadjam magam neked - suttogom, mire mosoly terül szét az arcán - de én nem fogom ezt megengedni. Erős vagyok és képes vagyok neked ellenállni - hazudom, amit ő is észrevesz, hiszen kuncogni kezd. 

- Tudom, hogy mikor hazudsz szerelmem - simít ki egy tincset a szememből. - Nekem sosem tudtál hazudni, nem emlékszel? Ismerlek és minden egyes árulkodó jeled megjegyeztem, ami még most sem változott. Mindig ugyanazt teszed, ha hazudsz. Az ajkad harapdálod - suttogja - amit én is megtehetnék, sőt meg is fogok - közli velem, mire tekintetem rá emelem, majd elkerekedett szemekkel nézem zöld iriszeit. - Nem most, de egy nap biztosan, amikor te magad is ezt akarod majd.
- Sosem leszek újra a tied Harry - közlöm vele. - Képtelen lennék mindazok után amit veled tettem, újra melletted lenni. Nem érezném helyesnek és ez így van rendjén, te is tudod.
- De engem nem érdekel, hogy mi történt - hajol hozzám közelebb. - Semmi sem érdekel. Tudod az ígéretek számomra még mindig érnek valamit, még mindig ugyanazt gondolom, mint akkor, még mindig szeretlek és te is engem. Látom rajtad, csak tagadni szeretnéd, viszont nem megy. Ne próbálj meg olyasmit elhitetni magaddal, amivel tisztában vagy, hogy hazugság - suttogja. - Ha most megcsókolnálak, biztos vagyok benne, hogy viszonoznád - dönti homlokát az enyémnek. - Ha el akarnál menekülni, már rég megtehetted volna, mégis itt vagy a közelemben, mert itt akarsz lenni... én pedig pontosan ezt akarom, hogy itt légy velem, mindörökké.
- Nem lehet Hazz - suttogom kezeim a mellkasára téve. - Nem engedhetem meg, hogy megtörténjen, nem lehet... nem tudnám elviselni - rázom meg a fejem. - Fontos vagy nekem és ezt te is tudod, de nem lehetek veled, azok után nem, amit tettem értsd meg kérlek. Nem tudok a közeledben lenni úgy, hogy ne jussanak eszembe az emlékeink... nem akarok rájuk emlékezni, de ha látlak minden újjáéled bennem...
- Khm - hallok meg egy hangot, mire ijedten kapom oldalra a fejem.
- Baszki - motyogom, próbálva eltolni magamtól Harryt, de nem ereszt, csak kicsit hátrébb lép, de a kezei még mindig a csípőmön vannak. A lány még mindig engem néz, hatalmas szemekkel. - Szia Gem - motyogom.
- Liv?! - kérdi bizonytalanul, mire én aprót bólintok. - Na azt hiszem itt az ideje elmagyarázni nekem, hogy mi folyik itt - néz az öccsére. - Igazán kíváncsi vagyok, hogy mi folyik itt és te miért akartál ennyire ide költözni! Szóval halljam - váltogatja közöttünk a tekintetét.
- Mindent elmagyarázok később Gemma, de most hagyj magunkra minket - szólal meg Harry feszülten. - Beszélnem kell Livvel - pillant rám.
- Nem Harry! - csattan fel a lány. - Nem látod, hogy mindjárt elsírja magát, később majd beszéltek, de te most szépen velem jössz és megmagyarázod nekem mindezt - bök felém. - Most!
- A kurva életbe - temeti arcát a nyakamba. - Ezt még nem fejeztük be - lehel egy csókot a bőrömre, majd elenged és kiviharzik a mosdóból a nővérével együtt.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint meghallom az ajtó csapódását, ami azt jelzi, hogy egyedül vagyok a helységben. Pár perc után, miután kicsit összeszedtem magam kilépek és elindulok az asztalunk felé, ahol Austin még mindig rám vár. Tisztában vagyok vele, hogy magyarázatot fog követelni, bár lehet, hogy annyira mégsem, mivel az asztalunktól tisztán rá lehet látni Harry és Gemma asztalára.
- Sajnálom - pillantok rá, amint visszaülök a helyemre - nem akartam eltűnni, de nem találkozhattam vele, bár úgy látszik a kísérletem esélytelen volt, mert elkapott.
- Persze, hogy elkapott, hiszen a zihálásod szerintem még az utca másik oldalán is hallották - sóhajt fel. - Ne csinálj többet ilyet, ne menekülj, mert ez nem te vagy. Néz végre szembe a félelmeiddel és ha találkoztok akkor beszélj vele, mutasd meg neki, hogy nem vagy gyenge, hogy szembe tudsz vele szállni és te uralkodsz a tested fölött.
- Megtenném, de az a baj, hogy én magam is azt akarom, hogy a karjaiba zárjon, biztonságot, szeretet akarok érezni és tudom, hogy csak ott érezhetem azt. Csak ő adhatja meg nekem mindezt, de nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Nem lenne helyes azok után amit vele tettem.
- Ő megbocsájtott neked és szerintem te is képes lennél magadnak, ha nem menekülnél előle, mert szereted. Meg akarnád védeni ez igaz, de mindennél jobban boldoggá akarnád őt tenni és azt csak úgy tudod, ha vele vagy és ezzel te is tisztában vagy.
Persze, hogy tudom, de nem tudom, hogy helyes lenne-e. Tekintetem a közelünkben lévő asztal felé fordítom, ahol észreveszem, hogy Harry heves mozdulatokkal magyaráz a nővérének, aki kíváncsian hallgatja miközben néha-néha felénk pillant. Fogalmam sincs, hogy mit mondhat neki, de azt tudom, hogy Gemma mindent elkövetne, azért, hogy újra együtt legyek az öccsével, ha tudná mit érzek még mindig iránta. Harry felém fordítja fejét, majd elmosolyodik és oldalra döntött fejjel néz, míg el nem szakítom róla a tekintetem.
A hazafelé tartó úton csak arra tudok gondolni, hogy fogok ma este elaludni azok után, ami ma történt. Mi fog holnap történni, vagy azután?! Mi lesz velem, ha végleg ideköltözik ahogy azt már említette? Folyamatosan a közelemben lesz és addig fog utánam koslatni, míg meg nem adom neki amit tőlem vár. Míg meg nem adom a boldogságot magunknak.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat!