2.rész - Visszaszerzés kezdete

Életem eddigi minden egyes hétfői napját utáltam, de a mait nem. Ma nem nyögve kelek fel és nem is merül fel bennem az a kérdés, hogy mi a francnak kell suliba járni. Mosolyogva pattannak ki szemeim hat órakor, pedig utálok korán kelni. Mindent utálok ami a hétfőkhöz tartozik, de nem ma. A mai nap tökéletes. A hétvégén bármit elkövettem volna, hogy lássam, hogy vele lehessek, de nem volt rá esélyem, mivel a szüleivel elutazott, viszont ma reggel újra láthatom, magamhoz ölelhetem és elmondhatom neki milyen fontos nekem. Nyálas vagyok, én is tudom, de nem érdekel. Nem érdekel, mivel a szerelem az embert boldoggá teszi és minden rosszat elfelejtett vele. Semmi sem fontos, csak az, hogy minél többet lehess a mellett a személy mellett, aki a világot jelenti neked. Amíg ő veled van, nem számít semmi, csak ő. 

Fél nyolcra már felöltözve és teljesen készen ülök a konyhában, kávémat szürcsölgetve. Anyáék öt perce mentek el, én pedig már a másodperceket számolom, míg végre 35-öt üt az óra és megjelenik a fekete kocsi a házunk előtt. 

Gondolataimból a duda hangja repit vissza, mire vigyorogva kapom fel a táskám, majd rohanok az ajtó felé. Amint megfordulok egyből észreveszem a fiút, aki a kocsijának dőlve néz engem, vigyorogva. Lassú léptekkel indulok el felé, pedig a legszívesebben rohannék, de abból valószínűleg semmi jó nem sülne el csak egy orrabukás. 

Mikor már csak pár lépés marad hátra, felgyorsítom lépteim és a nyakába ugrok.

- Nem is tudtam, hogy van egy kismajmom, akit Liv-nek hívnak - szólal meg mély kuncogó hangján, miközben karjaival szorosan magához ölel. Ajkát a nyakamra tapasztja, mire felsóhajtok. - Te is nagyon hiányoztál nekem - suttogja. Vigyorogva húzódom el tőle, majd nézek csodás zöld szemeibe. 

- Nem vagyok majom - közlöm vele vigyorogva - de megbocsájtok, mert már nagyon hiányoztál - nyomom ajkam az övére.

- Azt már nem - kap utánam, amikor el akarok húzódni, majd ajkát szorosan az enyémre nyomja. Mosolyogva vezetem kezeim a hajába, miközben egyre jobban elmélyül a csókunk. Hatalmas kezeivel a csípőm markolássza, miközben puha ajkával az enyémet kényezteti. - Most már mehetsz - kacsint rám, miután levegő hiányában elválunk egymástól. 

- Szeretlek - suttogom, még egy utolsó puszit adva duzzadt ajkára, majd beülök a kocsiba. Kocogva kerüli meg azt és vetődik be mellém. 

- És mesélj nekem mi jót csináltál a hétvégén nélkülem? - kérdi beindítva a motort.

- Hát lássuk csak - gondolkodom el. - Megkerestem a másik barátom, akire csak akkor jut időm, amikor te nem vagy itthon és vele töltöttem minden szabad percemet - mondom teljesen nyugodtan, mire vigyorogva pillant felém. - Nagyon jól szórakoztunk, de aztán jött a vasárnap este, amikor búcsút kellett vegyek tőle ki tudja mennyi időre.

- Szóval így állunk, csak közölném veled, hogy nálam jobban soha senki sem szerethet téged a világon, míg élünk. Mindig én leszek az első és az utolsó szerelmed és remélem ő is tisztában van vele, hogy te hozzám tartozol és minden nap az én karjaimban aludsz el, ha esélyünk van rá. De attól nem félek, hogy vetélytárs lenne, mivel az előbb úgy néztél rám, mintha évek óta nem találkoztunk volna és mielőtt elfelejteném - tekint rám a piros lámpánál állva - én is szeretlek - suttogja vigyorogva.

Amióta együtt vagyunk a barátságunk, kapcsolatunk szorosabb lett. Eddig is folyamatosan szívattuk egymást, de ez most csak gyakoribb lett, persze egyikünk sem veszi ezt komolyan, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy csak szórakozunk, viszont a pároknak ilyet is tenniük kell. Sosem felejtem el, hogy amikor először mondtam ezt neki teljesen elsápadt és kijelentette, hogy megöli azt a mocskot, de én csak nevetve közöltem vele, hogy az nehéz lesz, mivel ő csak a képzeletembe létezik. Egy pillanatig azt sem tudta miről beszélek, majd elnevette magát és kijelentette, hogy ezt még visszakapom. A büntetésem pedig nem volt más, hogy addig csókolt, míg ki nem mondtam, hogy csak az övé vagyok, kell ennél jobb büntettetés?

- Min mosolyogsz? - kérdi tenyerét a combomra téve.

- Csak azon, hogy mennyire idióta vagy és milyen fontos vagy nekem - nevetek fel. - Az sem érdekelne, ha a világ összedőlne, míg te velem vagy Hazza - hajlok át az ülésen egy cuppanós puszit nyomva az arcára. 

- Ketten a világ ellen, nem igaz Liv? Jöhet bármi, mi együtt leszünk, míg élünk, mivel a szerelmünk mindent túlél.

- Mindörökké együtt! - szorítom meg a kezét. 

Hangosan zihálva ülök fel az ágyban, mire a fejembe egyből erős fájdalom kúszik, ami nyöszörgést és halk szitkozódást vált ki belőlem. Először azt sem tudom, hogy hol vagyok, hiszen nem is emlékszem, hogy hazajöttem volna az éjjel, viszont az ágyamban ébredek, ami azt jelenti valahogy hazakerültem, bár jó lenne tudni hogyan. Ujjaimmal rövid hajamba túrok, majd lágyan masszírozni kezdem a bőröm. Tekintetem lassan az órára vezetem, ami a szekrényen helyezkedik el. 16:29. 

Remek átaludtam a fél napot, bár talán így jobb is volt, mert utálok másnapos lenni és valószínűleg egész nap a lakótársam agyára mentem volna a hisztijeimmel, bár még így is van jó pár óra, amiben ezt megtehetem. Az ágyam szélére ülve, egyből észreveszem a poharat és a két szem Advilt, ami az éjjeliszekrényen díszeleg: Erre szükséged lesz, amikor felébredsz. Hálás vagyok Austinnak, amiért gondolt rám, így gyorsan leöblítem a két szem gyógyszert, majd elindulok a szekrényem felé, miközben azon gondolkodom, hogy miért jött elő ez az álom. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez annak köszönhető, hogy tegnap a semmiből bukkant fel, de miért pont ezt a részét a közös emlékeimnek éltem át vele újra?! Nem akarok vele álmodni, semmit sem akarok újra átélni, ami egyszer már megtörtént közöttünk, de az, hogy mostantól ő is itt fog lakni, nem lesz olyan egyszerű. Ha többször fogom látni és biztosan így lesz, akkor minden emlékem újra elő fog bukkanni, én pedig fogalmam sincs, hogy fogok mindezzel megbirkózni. Anélkül is egy csomó bajom van, ő egyáltalán nem hiányzott az életembe. 

- Hát felébredtél - nyit be a szobámba Austin.

- Mikor tanulsz már meg kopogni? - vonom fel a szemöldököm. - Egyszer úgy fogsz rám nyitni, hogy meztelen vagyok és azt egyikünk sem szeretné, használt a kezed, ha egyszer már adtak neked - förmedek rá. 

- Ne harapd le a fejem Livi, csak megnézni jöttem, hogy élsz-e még - néz rám.

- Bocs, nem veled van bajom, csak sok minden nem rémlik a tegnap estéből és szarul is vagyok szóval nem rád vagyok dühös, csak úgy kijött - sóhajtok fel. - Kösz a gyógyszert - küldök felé egy hálás mosolyt.

- Hosszú volt az éjszaka nem igaz? - vonja fel a szemöldökét. - Fél hétkor hozott haza valami pasi, teljesen kiütve. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik érted, így azt kérte, hogy hívd fel, ha felébredtél - közli velem.

- Ezt, hogy érted? - fonom össze a karjaim. - Milyen pasiról beszélsz? Elfelejtetted, hogy az előbb mondtam, hogy szinte semmire sem emlékszem?

- Hát a nevére nem igazán emlékszem, mivel félig még aludtam, de hosszú göndör haja volt és magas, más nem igazán rémlik bocsi... a karjaiban hozott be a házba, majd vitt a szobádba. Mondtam, hogy innentől boldogulok én veled, de azt mondta, hogy majd ő lefektet téged, úgy tűnt, mint aki ismer téged és valószínűleg így is volt, de én még sosem láttam. 

- Ó baszki - kapok a fejemhez. - Ez nem lehet igaz - nyögök fel.

- Jól vagy? - lép hozzám közelebb. 

- Tökéletesen - morgom. - Csak azt hiszem tudom, hogy ki hozott haza és bárkinek jobban őrültem volna, mint neki. Nem akarok vele beszélni és eszem ágába sincs őt felhívni, nem akarom látni - suttogom, miközben lassan lecsúszom a földre majd lábaim átkarolva dőlök a szekrényemnek. 

- Akkor ne beszélj vele - vonja meg a vállát - de tudja, hogy hol laksz, ha nem fogod őt keresni valószínűleg ő fog majd téged. Bárki is volt az a hapsi, kinyírom, ha megbántott téged.

- Nem ő bántott meg engem - nevetek fel keserűen - én őt... ő volt az, akiről meséltem neked. Szerintem ő volt az, aki hazahozott és szinte biztos vagyok benne, hogy miatta ittam le magam teljesen az éjjel. 

***

Estig a szobámban ültem és azon gondolkodtam, hogy mi történhetett, de semmit sem tudtam felidézni. Az utolsó emlékem az volt, hogy táncolunk utána minden üres volt. Tehát Harry hozott haza, ő tett ágyba és vetkőztetett le. Bár semmi újat nem mutattam neki magamból, mégis kellemetlenül érzem magam. Mit gondolhat rólam, hiszen én nem voltam ilyen lány, sosem ittam le magam bármilyen gondom volt. Más kiutakat kerestem, ami legtöbbször ő maga volt, de most miatta voltam rosszul, miatta akart kettéhasadni a szívem, tennem kellett valamit és csak a pia maradt. Felelőtlenül viselkedtem és gyerekesen, de nem tehetek róla, nem tudtam tisztán gondolkodni a közelében. Azt sem értettem, hogy mit akar tőlem, de azzal tisztában vagyok, hogy valami olyasmi a célja, hogy engem visszaszerezzen. Ha tudnám, hogy mindent onnan kezdhetnénk előröl, ahonnan abbahagytuk akkor egyből szaladnék hozzá, de ezt a pár hónapot egyikünk sem felejti el. Ő maga mondta, hogy haragszik rám és fájdalmat okoztam neki, de ezzel egyszerre magamnak is. Nem tudnék csak úgy túllépni rajta, bármennyire is szeretnék. Mondjon bármit, szerintem neki sem sikerülne. Ha valaki megbánt téged azt nem felejted el, képes vagy megbocsájtani és túllépni, de teljesen elfelejteni soha az életben. Neki sem menne, pedig én még mindig szeretem. Sosem szűntem meg őt szeretni, pedig azon voltam, elhitettem magammal, de a találkozásunk világossá tette számomra, hogy hazugság az egész. 

A az ágyamon lévő telefonom már nem is tudom megmondani hányadszorra kezd el rezegni, de eszem ágába sincs elmenni és megnézni, hogy ki az, mert egy részem pontosan tudja, hogy csak Harry lehet, mivel ő kérte meg Austint, hogy szóljon nekem, hogy hívjam fel őt és mivel én nem vagyok hajlandó megteszi ő helyettem, de hiába, mert nem veszem majd fel. Ha pedig megjelenik itt, akkor elküldöm, de nem fogok vele beszélni. Semmi erőm és kedvem, nem akarom látni és ez lenne mindkettőnknek a legjobb, hiába fontos még számomra. 

- Livi, fent vagy? - kopog az ajtómon Austin. - Látogatód van - dugja be a fejét.

- Ha ő az, nem akarok vele beszélni, küld el kérlek szépen - nézek rá. - Találj ki valamit, nem érdekel, hogy mit csak küld el, jó?

- Kijelentette, hogy addig nem megy, míg nem beszélt veled, szóval szerintem fölösleges lenne elküldenem, mivel beszélni akar veled és fog is, ahogy én látom.

- De én nem akarom - emelem kicsit feljebb a hangom.

- Liv! Ne csináld ezt, addig nem megyek el, míg nem beszéltünk - hallom meg mély hangját, mire összerezzenek. Nem a félelemtől, koránsem attól, hanem a hangjától. 

- Csak adj neki pár percet, utána elküldheted - szólal meg újból halkabban.

- Jó - morogom, majd felállok a földről és az ablakhoz sétálok, majd a párkányra ülök és egy párnát szorítok a mellkasomhoz.
Amint eláll az ajtóból, egyből megpillantom Harry alakját mögötte. Persze, hogy tisztában volt vele, hogy nem fogok vele beszélni, én pedig pontosan tudtam, hogy ha el is küldetem első dolga lenne a szobámba rohanni és ebben Austin nem állíthatná meg, mert ő mindig eléri, amit akar.
- Jobban festesz, mint pár órával ezelőtt - szólal meg halkan, amint becsukta maga mögött az ajtót. - Ne néz így rám Liv, mert nem megyek sehová. Megmondtam, hogy nem foglak elengedni most, hogy újból találkoztunk.
- Miért? - nézek rá. - Miért nem tudsz? Tedd meg, hiszen én is megtettem, pedig szerettelek, mégis leléptem, akkor te miért nem lépsz le?
- Mert én most is szeretlek - jelenti ki a szemeimbe nézve - és eszem ágába sincs hagyni, hogy valaki másé légy, mert te az enyém vagy nem emlékszel mindörökké?
- Te is tudod, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy egyszer elképzeltük. A mi történetünk biztosan nem... megbántottalak, szenvedtél miattam, miért akarsz mégis a magadénak tudni?
- Hányszor mondjam el neked, hogy azért mert most is szeretlek! Sosem szűntem meg téged szeretni. Haragudtam rád, szenvedtem miattad, de szeretlek, mivel te vagy számomra az egyetlen, te vagy az első és utolsó szerelmem - lép hozzám közelebb. - És ez veled is így van...
- Ne...
- Ne próbáld tagad Liv - sóhajt fel. - A tested, a szemeid mind az ellenkezőjét sugallják és ezt te is tudod, attól mert nekem nem akarod és talán még magadnak sem szeretnéd bevallani, nem azt jelenti, hogy másképp van. Az enyém vagy, én pedig a tied, emlékszel?
Egyre szaporábban veszem a levegőt, ha így folytatja el fogom magam sírni előtte és azt nem akarom, nem láthat sírni, nem láthat gyengének. Pontosan tudom, hogy mit ígértünk és miket mondtunk egymásnak, de az a múlt, bár komolyan gondoltam és most is, de az már elmúlt. Azt a történetet már akkor tönkretettem amikor felszálltam arra a gépre.
- Még nincs késő mindent helyrehozni, csak akarni kell... én képes vagyok neked megbocsájtani, mert tudom, hogy mit jelentesz számomra.
- De én nem vagyok képes magamnak megbocsájtani, hát nem érted Harry! - sírom el magam. - Én nem tudom elfelejteni mit tettem, ahogy semmit sem, amit akkor láttam rajtad... belém vésődött és míg élek ott is marad.
- Segíthetek eltüntetni, ha rájössz, hogy én megbocsájtottam és képes vagyok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, akkor neked is mennie kell, el akarom felejtetni veled és azt akarom, hogy újra az enyém légy. Nem érdekel, hogy mibe kerül majd Liv, de el fogom érni, el fogom érni, mert te még mindig ugyanolyan fontos vagy nekem és mindig is az leszel.
- Menj el Harry, jó? - kérlelem halkan. - Csak menj el... - sírok pedig nem akartam előtte, de örülök annak, hogy semmit sem tesz, mert azzal nem segítene rajtam.
- Rendben most elmegyek, de még visszajövök és készülj fel, hogy küzdeni fogok, amíg csak kell, míg vissza nem szerezem a barátnőm - néz rám, majd sarkon fordul és magamra hagy a szobában.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész. Hamarosan már beindulnak a történések és Harry mindent el fog követni, hogy visszaszerezze a lányt, akit egyben gyűlöl és nagyon szeret, tarts velem, hogy megtudd, hogy folytatódok/fejeződik be a történetük.