8.rész - Egy nap (2.rész)

Még mindig nem fogtam fel, amit pár perce mondott. Nekünk. Ez a mi házunk, kettőnké. Szeret engem, ezt eddig is tudtam, egy részem még mindig kételkedett benne, de ezek után biztosan nem fogok. Hiszen, ha nem szeretne, akkor nem vett volna egy házat, nem vett volna egy olyan házat, amilyet régen is szerettem volna. Régen csak hülyeségből említettem neki, hogy majd milyen lesz a házunk és ő még mindig emlékszik rá, vagy csak jól választott és az egész a véletlen műve, viszont ezt kétlem. Kétlem, mert Hazz memóriája nagyon jó. 

- Kérsz egy kávét vagy valamit inni? - mosolyog rám, mire én felé fordulok és csak bámulom. - Mi az? - kérdi.

- Csak nehezemre esik elhinni ezt az egészet - nevetek fel kínosan. - Egyszerűen furcsa az egész... de jól. Mármint, nem furcsán furcsa, hanem jó értelemben furcsa... Ez is értelmes volt, de tudom, hogy tudod, hogy értettem - túrok a hajamba. - Narancslé? - válaszolok az előző kérdésére.

- Máris hozom, addig néz körül, érezd magad otthon - kacsint rám. - Ez nem csak az én otthonom, hanem a tied is. Tudom, hogy még nem érzed így, de meglátod, hogy el fogom érni, hogy minden olyan legyen, mint volt. Te is ezt akarod. 

Belépve a nappaliba azt várom, hogy felébredjek és szomorúan vegyem észre, hogy az egész csak egy álom, egy álom, amit szeretnék valóra váltani. De ez nem álom. Valóság. Tényleg itt állok, ebben a szobában és házban. Pár órával ezelőtt pedig tényleg majdnem lefeküdtünk a kocsijában. Itt vagyok vele és ez olyan érzés, amit már rég vártam, ami már hiányzott. Úgy érzem, mintha ez a pár hónap meg sem történt volna, mintha sosem váltunk volna el és az a legcsodásabb, hogy most nem kerít hatalmába a bűntudat. Arra gondolok, hogy szeretem és én is ugyanazt akarom, mint ő. Az ember sok hibát elkövet az életében, de csak így képes tanulni. Én is elkövettem, de ő megbocsájtott nekem. Nekem is meg kell bocsájtanom magamnak. Az ami köztünk van nem fog megszűnni, mert igazi. A mi szerelmünk, olyan mint a mesékben. Örökké tart.

Beljebb lépve a szemem azonnal megakad egy szekrényen, amin képek sorakoznak. Közelebb lépve kezdem őket el nézegetni. Harry barátai, az én régi barátaim, akikkel azóta nem beszéltem. Hiányzik Louis hülyesége, de tudom, hogy ő haragszik rám. Közel álltunk egymáshoz mielőtt még eljöttünk volna, de azóta nem beszéltünk egymással. Valószínűleg Harrynek köszönhetően még találkozunk majd, de hogy mi lesz azon a napon fogalmam sincs. Van egy kép, amin hárman vagyunk, ha jól emlékszem akkor ez a kép azon a héten készült, mielőtt még megtudtam volna, hogy sikerült. Mindhárman őrülten vigyorgunk a kamerába, amit Louis barátnője Eleanor csinált. Tovább haladva már csak azt veszem észre, hogy a képeken csak ketten szereplünk. Minden olyan pillanatunk, amit legszívesebben elfelejtenék meg van örökítve. Részegen, álmosan, duzzogva állunk egymás mellett, miközben úgy bámuljuk a másikat, mintha a világ megszűnt volna körülöttünk. Aztán jönnek azok a képek, amikről nem is tudtunk. Ahogy táncolunk vagy csókolózunk a kanapén ülve. Könnyek szöknek a szemembe, ugyanis ennek köszönhetően minden emlékem újból előbukkan. Aztán megakad a szemem az utolsó képen, ami egyben a kedvencem. 

Ez a kép az utolsó együtt töltött szülinapomon készült. Annyira boldog voltam, hiszen mindenki ott volt, akit szeretek és viszont szeretnek. Harry mindent eltervezett, pedig én megmondtam neki, hogy nem akarok bulit, sem semmi mást, egyszerűen csak vele akarom tölteni a napom, de ő mit sem törődve a kérésemmel, megszervezte a legjobb szülinapi bulit, ahol csak néhányan voltunk, de így volt tökéletes. Énekeltek nekem, majd karaoke is volt a vége felé, amikor már a piának köszönhetően sokkal bátrabbak voltunk. Ha megtehetném biztos vagyok benne, hogy minden gondolkozás nélkül visszautaznék az időben oda, amikor megkaptam azt a rohadt levelet és elégetném. Nem jönnék el, nem mondanék semmit. Lehet, hogy teljesítettem az álmom, de elvesztettem valamit, amit sosem lett volna szabad eldobnom. Most itt van és azt mondja minden rendben és én is így érzem, de a szívembe mindig benne lesz, hogy elhagytam egy hülye ajánlat miatt. 

Annyira szeretem őt, hogy az már megmagyarázhatotlan. Nem tudom leírni és meg sem értem, hiszen ez nem mindennapi érzés. Szokatlan, de egyben nagyon jó is. Olyan, mintha álmodnál és te irányítanád a dolgokat, mintha mellette mindig a fellegekben lehetnél, minden probléma nélkül. Vagy ha akadnak is gondok, neki köszönhetően még a legnagyobb is apróságnak tűnik, mert tudod, hogy ő melletted van és szeret. Számomra ez Harry. A szerelmem, mindörökké, ahogy régen is mondtuk. 

- Minden rendben? - kérdi halkan átölelve. - Már percek óta bámulod azt a képet - suttogja.

- Én.. jól vagyok - motyogom. - Csak eszembe jutottak az emlékek. Eszembe jutott, hogy mim volt és mim lehetne, ha újrakezdenénk - dőlök a mellkasának. - Tudod, én egy képet sem hagytam a szobámba rólad, csak a telefonomon és a gépen vannak. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy a közelemben legyenek azok a fotók, amik annyi szép emléket idéznek fel bennem, te pedig mindet kitetted. Kitetted, mert tényleg komolyan gondolod... nem csak mondod, hogy szeretsz, hanem tényleg így is van...

- Örülök, hogy végre rájöttél - szorít erősebben. - Nem szoktam ebben hazudni. Tényleg szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen, mint most. A karjaimban akarlak tartani és megcsókolni, amikor csak akarlak. Melletted akarok ébredni és a barátnőmnek hívni téged... mindörökre.

- Ma mindez megtörténhet - fordulok meg a karjaiban, majd kulcsolom össze kezeim a nyaka körül. - Hogy mi lesz holnap azon még ráérünk gondolkodni, most nem akarok csak arra összpontosítani, hogy itt vagy velem és megtehetek bármit, amire már oly rég vágyom - mosolygok rá. 

- Tehát vágytál rám? - jelenik megy a perverz vigyor az arcán.

- Örülök, hogy a lényeg megmaradt - forgatom meg a szemeim. - De mindketten tudjunk, hogy hiányoztunk egymásnak, szóval nem hiszem, hogy ezzel újat mondtam volna neked, max annyi, hogy most be is vallottam neked, nem csak te mondogattad, hogy így volt - vonom meg a vállam. - Ma este azt akarom, hogy olyan az utolsó napunk, csak a dráma nélkül... és ne legyen búcsú. Nem akarok tőled elbúcsúzni. Még egyszer nem akarom azt látni, amit akkor... mosolyogva szeretnélek látni, nem pedig összetörve. Azt akarom érezni, mint akkor... mert úgy éreztem, hogy annyi érzelem még sosem volt, mint azon az éjszakán...

- Akkor mi lenne, ha nem sírnál? - kérdi halványan mosolyogva. - Mi lenne, ha megmutatnám inkább, hogy mennyire szeretlek, Liv? - hajol hozzám közelebb. - Mi lenne, ha elfelejtenénk, hogy mit kértem tőled akkor és most újraélnénk azt az estét?
- És ha én nem akarnám? - kérdem tőle, egyenesen csillogó szemeibe nézve.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, ahogy azt is, hogy ma este le fogunk feküdni - mosolyog rám. - Ha akarnál sem tudnál megállítani, de nem is akarod, látom rajtad. Sosem tudtál nekem ellenállni és nem is fogsz. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint volt és biztos vagyok benne, hogy csak napok kérdése és beadod a derekad, mivel rá fogsz jönni, hogy én vagyok az, akire szükséged van, ahogy nekem is te vagy az - nyom egy csókot a homlokomra. - Gyere nézzünk valami filmet, hiszen még korán van - fogja meg a kezem, majd vezet a kanapé felé.
Döbbenten ülök le mellé a kanapéra, hiszen még mindig nehezen dolgozom fel, hogy annak a kisfiúnak, akit én éveken keresztül ismertem, ilyen hatalmas önbizalma van velem kapcsolatban. Persze ismer és tudja, hogy ő az egyetlen, akinek mindig beadom a derekam, de akkor is. Miért olyan biztos, hogy ide fogok hozzá költözni, hogy együtt leszünk újra? Ennyire látszik rajtam, hogy én is ezt akarom vagy csak túlságosan is bízik magában? Kit akarok áltatni, esélyem lett volna elmenni, de nem tettem meg. Nem kellett volna megcsókolnom a kocsiba, ugyanis volt választásom, mégis megtettem. Nem lett volna muszáj vele jönnöm, most mégis itt ülök mellette a kanapén, miközben ő valami hülye filmet keres a tévében.
Film! Hangosan nevetek fel, mire kérdőn fordul felém. Köztudott tény rólunk, hogy még egyszer sem néztünk végig egyetlen filmet sem. Mi pontosan azok a párok közé tartoztunk, akik a film negyedénél felfedezték, hogy az egyikük a film helyett a másikat nézi és hát onnantól kezdve egyiküket sem érdekli a film, csak a másik. Szinte magam előtt látom, hogy nem telik el negyed óra és most is ugyanaz lesz. Amint találkozik majd a tekintetünk a film megszűnik és már csak mi leszünk.
- Most min nevetsz? - vonja fel a szemöldökét.
- Mintha te nem tudnád - fordulok felé, mire ő továbbra is értelmetlenül néz rám. - Komolyan nem emlékszel?
- Mire kellene emlékeznem - néz rám kérdőn.
- Harry - helyezem kezem a combjára - mond el nekem, hogy hány filmet néztünk mi végig? - kérdem tőlem mosolyogva. - Én az elejére mindnek emlékszem, de utána csak arra, hogy már a szobában vagyunk és éppen nagyban teszünk a filmre, amit pár perccel ezelőtt "néztünk". Mi sosem nézzük végig a filmeket - jelentem ki.
- Már rémlik - hajol hozzám közelebb. - De megsúgom neked Liv, hogy ezt a filmet végig fogjuk nézni - kacsint rám.
- És ha én azt mondom, hogy nem akarok filmet nézni? Mi van, ha én inkább beszélgetni akarok veled?
- Akkor hagyjuk a filmet a francba és dumálunk és aztán ha még nem vagy álmos akkor folytatjuk, bár tudod nekem sokkal jobb ötletem is volna a film helyett - vigyorog rám.
- Azt mindjárt gondoltam - forgatom a szemeim. - Harry, kérdezhetek valamit? - kérdem pár csendes perc után, amit egy bólintással engedélyez. - Mennyire haragszik rám?
Direkt nem mondok nevet, hiszen ismer annyira, hogy tudja kiről van szó. Legtöbb esetben csesznék a válaszra, de mivel az egyik barátomról van szó, aki közel állt hozzám már nem olyan egyszerű. Nem tudom csak úgy azt mondani, hogy mit érdekel, ha haragszik. Haragudjon, úgysem ér vele semmit mivel rá ez nem igaz. Ha haragszik rám, akkor nekem az igenis számit.
- Liv - sóhajt fel. - Nem fogok neked hazudni, de elmentél és nem beszéltél velünk... haragszik rád, ahogy mindenki otthonról, de őket is meg lehet érteni. Gondolj bele, ha ő lépett volna le és hagyott volna figyelmen kívül, te nem haragudnál rá? Haragszik, de egyben hiányzol is neki. Mindenkinek. Ő is velem jött ide, nem vagyok egyedül és már alig várja, hogy jól leordíthassa a fejed és utána szorosan magához öleljen - fejezi be mosolyogva.
- Itt van ő is? - eddig még nem voltam benne biztos, de most már egyre inkább az leszek.
- Még szép. Esze ágába sem volt kihagyni, hogy láthasson téged - húz magához. - Bár igazából azért is jött ide végleg, mert a barátnője itt dolgozik, ő pedig mint hősszerelmes követte őt a világ másik végére, ahogy én is téged.
- Mindketten itt vannak? - lepődöm meg.
- Igen és itt is maradnak. Te pedig hamarosan találkozni is fogsz velük, csak először még kihasználom a maradék időmet, amikor még minden olyan közöttünk mint régen volt, hiszen nem tudhatom mennyi időnek kell majd még eltelnie, hogy minden napunk olyan legyen - nyom egy puszit a hajamba.
- Nem tudom, hogy mitől féljek jobban - gondolkodom el. - A te kitartó kitartásodtól, miszerint újra azok leszünk, akik voltunk vagy a velük következő találkozástól. Egyik sem tartozik a kedvenceim közé.
- Ezt te magad sem gondolod komolyan - morogja. - Imádod, amikor nem szállok le rólad, amikor kimondom, hogy mit szeretnék. Beindulsz tőle, ha nem csak a fejemben játszódna le előttem a mocskos képek, hanem hangosan ki is mondom őket. Szóval biztos vagyok benne, hogy a velem töltött időd minden egyes percét élvezni fogod.
- Ilyen biztos vagy benne? Lehet változtam és már nem az a lány vagyok, aki akkor voltam.
- Igazad van - tol el egy kicsit magától - már nem az a lány vagy, hiszen sokkal szebb vagy. De legbelül a falaid mögött, még mindig az a Liv vagy, akit én elmondhatatlanul és megmagyarázhatatlanul szeretek.
- Én is szeretlek - suttogom felé fordulva. Vigyor jelenik meg az arcán, mire én szemforgatva ülök az ölébe, amivel csak arra késztettem, hogy nagyobb legyen.
- Mi a következő lépésed? - helyezi hatalmas kezeit a derekamra.
- Azt hittem neked már van egy terved - suttogom az ajkaira. - Tisztán emlékszem, hogy pár perccel ezelőtt már közölted velem, mi lenne, ha valóra váltanánk azt a kis apróságot? - nézek a szemeibe, ő pedig azonnal lecsap rám.
Már most tisztában vagyok vele, hogy egy csodálatos este elé nézek, még akkor is, ha holnap reggelre lehet már nem így fogom látni...