10.rész - Búcsúparti vagy 'üdv újra együtt' ?

Nem akartam, hogy ilyen hamar eljöjjön ez a nap, hiszen olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy már teljesen hozzám nőtt és most meg kell váljak tőle. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy reggel már nem lesz ki kiszolgáljon, de valahogy csak megoldom majd. Na, de ebből nem azt kell levenni, hogy azért szeretem annyira, mert minden reggel kávéval várt rám, bár ez is benne van, hanem, mert ott volt mellettem, amikor szükségem volt valakire. Tartotta bennem a lelket és nagy részben neki köszönhetem, hogy be mertem magamnak vallani, hogy szükségem van arra a személyre, akit szerettem volna végleg kitörölni az emlékeimből. Nagy részben neki köszönhetem azt, hogy képes voltam azt mondani saját magamnak, hogy megérdemlem őt, hogy nem szabad elbasznom az utolsó esélyem is. 

Próbáltam minél több időt vele tölteni úgy, hogy a többieket sem hanyagolom el, így néha nem csak kettesben voltunk, hanem az egész bandával. Szomorú mosoly kúszik az arcomra, amikor eszembe jut az a mondat, amit minden nap kb ötvenszer hallottam tőle, amikor észrevette, hogy letört vagyok: "Nem örökre megyek el és nem is a világvégére, szóval mi még találkozni fogunk, Hercegnő!" Tudom, hogy ez igaz és nem fog elfelejteni, de már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, viszont ha engem nem állítottak meg, amikor valóra akartam váltani az álmom, akkor őt sem szabad. Hiszen, ha megkérném, hogy ne hagyjon itt, biztos vagyok benne, hogy képes lenne mindenről lemondani, aztán nekem életem végéig bűntudatom lenne... Ha egyedül maradtam volna, lehet, hogy képes lennék ezt kérni tőle, de nem vagyok egyedül. Már nem. Ott van nekem, Harry, aki a nap minden egyes percét velem akarja tölteni, meg persze Louis és Eleanor is, akikkel rendesen még mindig nem beszéltem meg a dolgokat, de tudom, hogy ez vagy a mai nap folyamán, vagy a következő napokban meg fog történni. 

- Livi? - érinti meg a vállam Austin. - Minden rendben?

- Tessék? - kapom felé a fejem. - Ja, persze, csak kicsit elgondolkodtam - mosolygok rá, mire ráncba szalad a homloka. - Nyugi, nem vagyok szomorú, csak visszagondoltam, hogy mi volt és mi lesz. Nem fogok szomorkodni, hogy elmész, legalább végre megszabadulok tőled.

- Végre megszabadulsz tőlem, mi? - lép hozzám közelebb. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ismerlek? Amikor ilyeneket mondasz, akkor azt azért teszed, hogy neked könnyebb legyen, nem azért, mert így is gondolod, de én is örülök, hogy reggelente nem kell számodra kávét csináljak többet!

- Hé - csapok a karjára. - Te szerettél nekem kávét csinálni és a reggeli képem bámulni, valld csak be!

- Tudod, hogy mindent imádok, ami veled kapcsolatos - vigyorog rám. - De ígérj meg nekem valamit, jó? - kéri, mire én lassan bólintok. - Egyetlen kérésem van. Sem ma, sem holnap nem fogsz megsiratni, oké?

- Olyan gyengének nézel te engem? - vonom fel a szemöldököm. - Nem foglak megsiratni, vagyis szándékosan biztosan nem, max ha a pia túlságosan kihat rám és egy idegronccsá tesz - vonom meg a vállam.

- Akkor nem fogom engedni, hogy sokat igyál, mert nem akarok senkitől sem könnyes búcsút venni, mert ez nem végleges búcsú, csak egy olyan majd később találkozunk búcsú.

- A későbbet, itt hónapokra érted, mert akkor a később szó új értelmet nyer, de igazad van később találkozunk, szóval semmi értelme búcsúzkodni.

Beszélgetésünket a csengő hangja zavarja meg, ami azt jelenti, hogy megérkezett El a készülődésre.

***

Kicsit olyan érzésem volt egész délután, mintha gimibe lennénk még és éppen az egyik gimis bulira készülnék a legjobb barátnőmmel, mint régen. Sosem felejtem el azokat a délutánokat, azt a sok hülyülés és a ruhaválasztás nehézségeit, főképpen az én részemről. Emlékszem, hogy képes volt két órát eltölteni azzal, hogy kiválasszam mibe megyek majd, míg El már szinte a haját tépve próbálta velem elhitetni, hogy mind jól áll, de persze én nem hittem neki, míg én magam meg nem találtam azt a bizonyos darabot.

- Semmit sem változtál - nevet fel. - Még mindig ugyanaz a gimis lány vagy, aki voltál, csak idősebb kiadásban. Komolyan, el sem tudom képzelni, hogy mi lesz veled, amikor majd az esküvődre kell ruhát választanod. Szerintem már most el kellene kezdened nézegetni, mert ha téged nézünk akkor biztosan jó sokáig tologatnád azt a bizonyos nagy napot.

Nagyra nyílt szemekkel fordulok El felé. Mire akar ezzel célozni, hiszen ismerem és tudom, hogy sosem hagyják el úgy szavak a száját, hogy azoknak nincs egy bizonyos üzenetük.

- El?! - nézek a szemeibe. - Ezzel mit akarsz mondani? Mondd, hogy nem...

- Ha tudnám nem sem mondanék el semmit, de még nem... - rázza meg a fejét. - Viszont csak a hülye nem látja, hogy ez a jövőben meg fog történni. Liv, ha belegondolsz neked ő az igazi és te is neki. Képesek voltatok kibírni egymás nélkül sok időt és a fájdalom ellenére sem szüntettek meg szeretni egymást, mégis mi lehet ez, ha nem az örök szerelem?

- Mindörökké! - nevetem el magam. - Mindig ezt mondogattuk egymásnak és ahogy elnézem ő még mindig ezt teszi és már nekem sem esik nehezemre kimondani... 

- El sem tudod képzelni, hogy milyen mázlista vagy vele - mosolyog rám. - Bármire képes lenne érted, nem számít, hogy mit kell tegyen ő megtenné, hogy te boldog légy. Tudtál róla, hogy csak két hónapot adott magának? - kérdi tőlem halkan.

- Két hónapot? - ráncolom a homlokom.

- Eljött az esküvőre, mert vissza akart szerezni - kezd bele. - Tudta, hogy nem lesz könnyű és az is megvolt benne, hogy lehetséges te már nem érzel úgy iránta. Eldöntötte, hogy két hónapig fog próbálkozni, ha nem lesz képes addig kimondatni veled, hogy még mindig szereted, akkor feladja és lelép végleg az életedből. Úgy jött el hozzád, hogy tíz százaléka azt érezte végleg elveszített téged... Ha nem sikerül neki, akkor visszaköltözik és megpróbál végleg kizárni az életéből, ami persze mindketten tudjuk, hogy nem sikerült volna neki, de annyira fontos voltál számára, hogy erre is képes lett volna érted, szóval nem lepődnék meg, ha bármelyik nap meglepne téged - vonja meg a vállát. - Szeret téged, te is őt, évek óta együtt vagytok és sosem voltatok külön hosszú ideig, kivéve az utolsó alkalmat, de együtt vagytok ismét, ami egy új kezdet lehetősége, amit már egyikőtök sem fog elbaltázni. 

- Sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha letelik az a két hónap és ő feladja a próbálkozást - suttogom. - Képes lettem volna addig húzni, ha Austin és Gem nem segít a döntésemben. Képes lettem volna elveszíteni úgy, hogy én nem is tudtam róla...

- De nem veszítetted el - mosolyog rám. - És már ha akarnád sem tudnád lekoptatni, ahogy minket sem. Mesélte, hogy féltél a találkozástól, amit meg is értek, de tudnod kell, hogy mi szeretünk és lehet megbántottál minket, de az igaz barátok képesek megbocsájtani a másiknak és mi azok vagyunk. Itt leszünk neked, ahogy ő is, mindörökre.

- Ne beszéljünk ilyenekről jó - nevetek fel zavartan. - Semmi kedvem elbőgni magam - pislogok párat. - A ma estén szeretném magam jól érezni és elbúcsúzni a barátomtól, aki itt volt velem, a nehéz pillanatokban és összekapart. 

***

Egy elég nap termet béreltünk ki a bulinkra. Igazság szerint, már nem is tudom, hogy ez egy búcsúparti vagy inkább egy 'üdv újra együtt' parti, de ha jobban belegondolok, akkor inkább mindkettő egyszerre. Hiszen egyben elbúcsúzunk valakitől, másrészt pedig azt ünnepeljük, hogy végre megjött az eszünk és újra együtt vagyunk. Minden barátunkat meghívtuk, akikkel kicsit szorosabb volt a kapcsolatunk, így a terem telis-teli volt emberekkel. Megígértem, hogy ma nem igazán fogok fotózni, de mindenki tisztában volt vele, hogy néhány emléket úgyis megörökítek majd, hiszen ez egy fontos pillanat az életünkben. 

- Megérkeztek végre a lányok is - hallom meg Louis hangját. - Akik gyönyörűek - mér minket végig. El kicsit meglökve bíztat arra, hogy menjek oda Louhoz és öleljem meg, amit magamtól valószínűleg nem tettem volna meg, de bízom benne és tudom, hogy sosem verne át, így bátorságot véve magamon lépek hozzá közelebb, majd bújok hozzá. - Szia Hercegnő - ölel magához. 

- Szia, Lou! - suttogom. - Miért nézel így rám? - kérdem tőle zavartan, amikor felnézek rá.

- Harry úgy bámul ránk, mintha bármelyik pillanatban kinyírna - nevet fel, amin én is kuncogni kezdek. - Mellesleg, ne engedd el őt többet magadtól, rendben? Hadd ne kelljen újból olyan állapotban lássam, mint akkor, tedd őt boldoggá, ahogy csak te tudod, jó?

- Azon leszek - mosolygok rá, majd elengedve őt, fordulok a barátom felé, aki karba tett kezekkel néz rám. Vigyorogva indulok meg felé és állok meg előtte. - Ne csináld már Hazz, tudod, hogy a legjobb barátom, semmi okod féltékenykedni - szabadítom ki a kezeit, majd kulcsolom össze az enyémekkel, mire mosoly kúszik az arcára. - Így már sokkal jobb - nyomok egy puszit az arcára.

- Miért lennék rá féltékeny? - kérdi tőlem, mosolyát elrejtve. - Te az enyém vagy már a kezdetektől fogva, semmi okom bármelyik pasira féltékeny lenni, aki magához ölel a társaságomban.

- Aranyos vagy, amikor a sértett kisfiút játszod, de tudhatnád, hogy csak a te ölelésed képes megdobbantani a szívem.

Meg sem lepődtem rajta, hogy Austin a saját bulijáról késik, hiszen nála ez szokásos volt, ha buliról van szó. Miután végre egész volt a csapat kezdetét vette a szórakozás. Nem gondoltunk semmire sem. Sem a búcsúra sem arra, hogy két nap múlva már egyedül fogok abba a házba élni, egyszerűen csak élvezni akartuk a pillanatot és a piának köszönhetően ez sokkal könnyebb volt, mint azt gondoltuk volna. 

Sokat nevettünk és táncoltunk is. Austinnal megint eljártuk az a bugyuta táncot, amit minden egyes bulin véghezviszünk kicsit már ittas állapotban, amin az egész társaság jót röhögött beleértbe minket is. 

- Ugye tudod, hogy leszívesebben lelépnék innen és magamhoz vinnélek? - jelenik meg előttem Harry, akinek mosolyogva akasztom a nyakába a karjaim.

- Tudod, hogy benne lennék, de most nem szabad... most itt kell lennünk - kacsintok rá. - De az este még hosszú, semmi sem marad veszve.

- Szeretlek - dönti az enyémnek a homlokát, vigyorogva.

Mosolyogva hajlok felé közelebb, majd tapasztom ajkam az övére. Kezeivel egyből a derekam után kap, majd szorosan a fal és a teste mögé présel. Csókja durva, követelőző, mégis szenvedélyes és édes. Az ember azt hiszi, hogy egy csók a szeretett embertől sosem lehet ugyanolyan tüzes, szenvedélyes, mint az elsők, de tévednek. Ha megtalálod azt a személyt, aki még hosszú idő után is képes elérni, hogy a csókja olyan legyen, mintha az első lenne, akkor azt a pasit magadhoz kell láncolni, örökre, mert csak ő lesz képes megadni neked azt, mire vágysz, mert csak ő lesz képes élete végéig teljes szívéből szeretni.

- Kérdezhetek tőled valamit? - kérdem tőle, miután már képes vagyok megszólalni. 

- Persze - néz a szemeimbe.

- Tudod - kezdek el a hajával játszani - azon gondolkozom, hogy tényleg képes lettél volna két hónap elteltével elengedni, ha nem sikerül kimondatnod velem, hogy még mindig szeretlek?!

- Tessék? - lepődik meg. - Te meg ezt...? Megölöm Elt - mordul fel. - Figyelj Liv, igen ezt mondtam. Lehet, hogy abban a pillanatban komolyan is gondoltam, de csak azért, mert távol voltál tőlem. Amikor megláttalak, amikor a közeledben voltam már csak el akartam magammal hitetni, hogy képes lennék rá... de belül tudtam, ha letelik a két hónap és te nem mondod ki, nem tudtam volna feladni. Nem érdekelt volna, hogy mibe kerül, mennyi ideig kell rád várnom, de megtettem volna, hiszen tudod, hogy mi együtt leszünk mindörökké.

- Bíztam benne, hogy ezt fogod mondani - hunyom be a szemeim. - Hiszen ismersz, tudod, hogy makacs vagyok és sosem vallok be olyan dolgot, amitől félek. De szeretlek. Akkor is szerettelek, amikor megláttalak az esküvőn, már akkor igent kellett volna neked mondanom, vagy legalább a szemedbe mondani, hogy szeretlek, de féltem, viszont az semmit sem ért, mert nekem te kellesz, te vagy a jobbik felem, te vagy az aki képes boldoggá tenni.

- Mindörökké? - kérdi mosolyogva.

- Mindörökké! - felelem a szemeibe nézve.

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Remélem tetszett. Ezt a történetet nem terveztem hosszúra, így nem hiszem, hogy több lesz még öt résztől és egy epilógustól. Valószínűleg sokan nem örültök neki, de ez a blog csak arról szól, hogy Harry és Liv újra egymásra talál. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást! További szép délutánt és Kellemes Ünnepeket!

9.rész - Barátok

Semmit sem bántam meg a történtekből. Miért is kellett volna bármit megbánnom, amikor végre azzal a személlyel lehettem, akit mindennél jobban szeretek. Tudom, hogy mélyen magamban azért nem engedem magamhoz közel, mert attól félek ismét megbántanám, de másnap, amikor a munka miatt nem tudtam vele találkozni éreztem a hiányát és tudtam, hogy én is hiányzom neki, ugyanis a telefonom egész nap rezgett, én pedig minden sms-t mosolyogva olvastam. 

Igen, elkövettem egy hibát, amit már akkor meg is bántam és mit akarok, életem végéig szenvedni miatta? El akarom magamtól lök ni az új esélyem, csak mert azt érzem, hogy nem vagyok elég jó neki?! Ez hülyeség, hiszen még most is tisztán emlékszem, hogy milyen jó párt alkottunk hónapokkal ezelőtt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy az ígéreteket sem. Semmit sem felejtek el, abból ami Harryhez köt, mert számomra ő az a fiú, aki képes bearanyozni a napom, aki miatt a legrosszabb napjaim is jók lesznek. Szükségem van rá, ahogy neki is rám. 

Azt akarom, hogy a régi életem és az új összemosódjon. Találkozzon a két történet és váljon egyé, majd próbáljuk meg onnan folytatni az egészet, ahol abbahagytuk legyen az bármilyen nehéz. Tudom, hogy ennek érdekében még találkoznom kell két személlyel, akikkel ha jól tudom, akkor ma találkozom is. Félek, de hát ez érthető, hiszen leléptem. Haragszanak rám és én is magamra, de számomra ők voltak a családom. A szüleim után őket éreztem a második családomnak, akikben teljesen megbíztam és mindig számíthattam. Nehéz lesz az első pár perc, de az élet melyik pillanata nem az? Ez teszi teljesé az életet és ezzel együtt kell szeretni. Találkozni fogunk, túlesünk néhány kínos percen, majd lassan újra közel kerülünk egymáshoz, mint régen. 

- Annyira szeretnék ilyenkor a fejedbe látni - repít vissza Austin a gondolataimból. 

- Miért? - pillantok rá kíváncsian.

- Igaz, neked fel sem tűnik, hogy mit csinálsz közben? - kérdi kuncogva, mire én megrázom a fejem. - Egyik pillanatban ráncolod a homlokod, másikban meg valamin mosolyogsz, igazán aranyos vagy, amikor elgondolkodsz, csak aki nem ismerne annak tuti az jönne le belőle, hogy bekattantál.

- Néha azoknak is az jön le, akik ismernek, de engem így szeretnek - mosolygok rá. - Tényleg, mikor mész? - váltok témát.

Egyre jobban közeleg a pillanat, amikor Austin kilép azon az ajtón és hosszú ideig nem lép be rajta újra, én pedig már most hiányolom, pedig még itt van. Nem fog rólam gondoskodni, nem lesz kihez hazajöjjek, bár tudom, hogy ez nem igaz, hiszen abban biztos vagyok, hogy Harry nem fogja hagyni, hogy egyedül legyek, de ő nem Austin. Hozzám nőtt. Harry, pedig Harry marad. De ő és a többiek, már ha megbocsájtanak lesznek képesek elérni, hogy ne érezzem magam egyedül. Meg különben is, nem tűnik el teljesen a Föld felszínéről Austin csak elköltözik, vele is fogok még beszélni csak ritkábban, viszont ez az igazi barátságokat megerősíti nem pedig rombolja. Ez csak jobban össze fog minket hozni, így kell nézzem a dolgokat. 

- Egy hét múlva, de addig még sok van. Biztos vagyok benne, hogy még van időm beleverni a kis fejecskédbe, hogy mi neked a jó, ha neki nem sikerül. Nem foglak itt hagyni úgy, hogy tudom tönkreteszed magad. Boldognak látva akarok kilépni azon az ajtón úgy hogy tudom van valaki, aki vigyáz rád és boldoggá tesz téged. 

- Milyen aranyos vagy - állok fel, majd sétálok hozzá és megölelem őt - de nem kell értem aggódni, nem vagyok idióta, tudom, hogy mi a jó nekem, még ha eddig tagadtam is. Már nem tagadom. Nem tudom tagadni és nem is akarom. 

- Na végre, úgy látszik sikerült a terve, bár ő még nem biztos benne, szóval szerintem közölnöd kéne vele, hogy nem fogod csak úgy eldobni azokat a boldog pillanatokat és túllépni rajta, mert nem tudsz és nem is akarsz, mivel szereted. Tudasd vele, mert megérdemli. Szeret  téged.

- Te kinek az oldalán is állsz? - vonom fel a szemöldököm, mire összeborzolja a hajam. - Hát persze, a pasik a pasik oldalán állnak, de nem baj... Tudom, hogy szeret, ahogy azt is, hogy én is őt. Mindig szerettem és szeretni is fogom. Egyszer már hagytam elveszni az esélyem egy állás miatt, most nem fogom hagyni. Végre megkaphatom az állást és a szerelmet is, ami majd egésszé teszi az életem. Pontosan erre van szükségem. 

Tudtam, hogy Harry és Austin találkoztak párszor a hátam mögött, hiszen nem kicsit lepődtem meg, amikor együtt találtam őket a kanapén miután hazajöttem a munkából. Persze örülök neki, hogy jóba vannak, mivel nekem fontos, hogy a barátaim jóban legyenek, de egyben néha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha Austin véletlenül kikotyogja milyen állapotban voltam hosszú ideig vagy azt, hogy néha még napokkal ezelőtt is. Nem akarom, hogy Harry részletes beszámolót kapjon róla, bár tudom, hogy szeretne, de én nem akarom, hogy ő megtudja. Nekem is fájdalmas volt hallgatni a vele történteket és nem akarom, hogy ismét fájdalmat okozzak neki a szenvedésemmel. Az már megtörtént nem lehet rajta változtatni, mivel a sors akarta így. Ő akarta azt, hogy szétváljunk, majd pá hónap elteltével újra találkozzunk és boldogabbak legyünk, mint voltunk előtte. 

- Ma találkozol velük? - kérdez rá hirtelen, amikor a nappaliba érek már egy másik öltözékbe bújva. - Csinos vagy - közli velem, amikor észreveszi, hogy a tükörben nézem magam.

- Igen, alig egy óra múlva és én már nem bírom - sóhajtok fel. - Félek, hogy elveszítettem őket és nem akarok erre gondolni. Ők voltak a legjobb barátaim, szükségem van rájuk. 

- Nem fogod elveszíteni őket, hidd el nekem. Haragszanak rád, de Hercegnő leléptél, viszont biztos vagyok benne, hogy hiányzol nekik és alig várják, hogy újra lássanak téged és magukhoz öleljenek. Te nem olyan személy vagy, akire sokáig lehet haragudni, már tapasztaltam. Aranyos vagy és kedves, senki sem képes rád hosszú ideig haragudni, szóval minden a legnagyobb rendben lesz. 

- Hiszek neked - fordulok felé - de csak azért, mert már nem egyszer mentem a te idegeidre és mégis itt vagy és a barátomnak mondhatlak, azt jelenti, hogy van igazság abban, amit mondasz, csak tudod ők mások, viszont legyen igazad. Ki akarok velük békülni és újra visszacsöppenni abba az életbe, amiből kiléptem, amennyire csak lehetséges ez. 

***

Harry a kocsijának dőlve vár rám. Testét fekete öltözék mögé rejti, amitől igazi rosszfiús kinézetet kap. Mosolyogva közelítem meg, majd bújok hozzá. Biztonságban érzem magam a karjai között, mint régen. Megnyugtat, amikor valamitől ideges vagyok és képes elhitetni velem, hogy minden rendben lesz, anélkül, hogy megszólalna.

- Szia, szerelmem - suttogja a fülembe, amivel azt éri el, hogy az ajkamon lévő mosoly csak nagyobb legyen. 

- Szia - húzódom el tőle, majd nyomok egy puszit a szájára. - Miért nézel így rám?

- Hogy nézek? - vonja fel mosolyogva a szemöldökét.

- Pontosan tudod te azt - jelentem ki, mire felnevet. - Ne már Harry, tudod, hogy ideges vagyok és te tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem és légyszíves ne most játsszuk ezt - sóhajtok fel.

- Értelmetlen az aggódásod - fogja meg a kezeim. - Ők a barátaid, nem fognak megenni téged. És eszem ágába sincs elmondani neked, hogy mit titkolok, majd megérted. De ne izgulj ennyire - húz magához közelebb - semmi értelme, bízz bennem. Te is ismered őket, ahogy én is. Nem lesz semmi baj és meglátod, hogy max egy órát lesz feszült a hangulat, utána már minden olyan lesz, mint volt. 

- De biztos vagy magadba - morgom. - Tudod, hogy fontos vagy nekem, de utálom amikor húzod az agyam, hiába tudod, hogy félek.

- Szerelmem - emeli fel az állam. - Én ott leszek veled és tudod, hogy sosem hazudnék neked.

- Tudom - suttogom - de ez akkor is fura számomra. Louis a legjobb barátom volt és neked még mindig az. Látta, hogy mit tettem veled és a barátokat ismerve, én biztosan a lehető leggorombább lennék magammal... ismerem őket és tudom, hogy nem olyanok, de nem ítélhetsz el azért, mert aggódom. 

- Nem foglak - nyom egy puszit a homlokomra. - Ők is ott lesznek neked, ahogy én is mindörökre. Menjünk - nyitja ki nekem az ajtót, majd miután beszálltam, be is zárja azt.

Igaza van Harrynek, nincs értelme aggódjak, de biztos vagyok, hogy bárki is lenne a helyemben ő is ugyanilyen lenne. Képtelenség nem izgulni valami miatt, ami fontos számodra. Percek kérdése és szembe kell nézzek velük. Percek múlva derül ki, hogy mennyire haragszanak rám és mennyire lesz nehéz kibékíteni őket. 

- Ne csináld már Liv - nevet fel Harry, miközben combomra helyezi a tenyerét. - Ők a barátaid, ne izgulj már ennyire. Emlékszel mit mondtam mikor először kérdeztél róla? - megrázom a fejem. - Alig várja, hogy leordítsa a fejed, majd szorosan magához öleljen. Ebből neked mi jön le?

- Hogy haragszik rám, de hiányzom is neki? - kérdem halkan, mire ő ismét felnevet. - Ezt még vissza fogod kapni. Tudod, hogy milyen vagyok és mégis cseszegetsz vele, de jól van Styles, tudod, hogy bennem ellenfeledre találtál - kacsintok rá.

- Képtelen lennél megbüntetni engem - mosolyog rám, miután megállítja a motort.

Lassan szállok ki a kocsiból, majd mély levegőt veszek, viszont amire szemeimet kinyitom Harry már szorosan előttem áll. Kezeit a derekamra helyezi, majd a kocsinak dönt, ő pedig elém áll, szorosan. Gödröcskés mosolyával néz le rám, miközben homlokát az enyémnek dönti. Ajkaimra akaratlanul is vigyor szökik, míg karjaim a nyakába akasztom. Ajkai lágyan falják az enyémeket, miközben a kezemmel a hajába túrok. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezzel mit váltok ki belőle, de ebben a pillanatban nem érdekel. Ez csak egy csók, Harry pedig vissza tudja fogni magát.

- Ezt direkt csináltad - morogja, amint ajkaink elválnak. - De nem baj, mert én akkor is szeretlek, ha éppen ki akarsz készíteni, mivel tudod a bosszú édes, drágám - kulcsolja össze a kezeinket, majd kezd el húzni a kávézó felé, ahol valószínűleg a többiek már várnak ránk. 

Belépve az épületbe az orromat azonnal megcsapja a kávé kellemes illata, miből már előre tudom, hogy mit fogok rendelni. Oldalra fordítva a fejem, a sarokban lévő asztalnál megpillantom a legjobb barátaim. Szinte semmit sem változtak, csak hosszabb lett a hajuk, de mégis úgy érzem, mintha már nem ismerném őket. Eleanor kedves mosolya még mindig megnyugtató hatással van rám, de Louis arcán nem jelenik meg a mosoly, komolyan néz rám, amitől kiráz a hideg. Lassan lépkedek Harry mögött az asztaluk felé, mire mindketten felállnak. Harry üdvözli őket, majd én is elmotyogok egy halk "sziasztok"-ot és csak állok ott, mint valami idióta, míg Eleanor a karjaiba nem zár. Halk sóhaj szakad fel belőlem, miközben szorosan ölelem őt vissza.

- Hiányoztál Liv - suttogja. - Haragszom rád, nagyon, de hiányoztál. Soha többet ne tégy ilyet - kérlel. Magamon érzem a másik két személy pillantását is, így lassan kibontakozok az ölelésből, majd El szemébe nézek.

- Te is hiányoztál nekem és nem áll szándékomba. Nem akarlak titeket elveszíteni - remeg meg a hangom. Otthon érzem magam, annak ellenére, hogy Louis fogadtatása nem valami meleg. Erőt véve magamon fordulok meg, majd pillantok rá. Kék szemeimmel engem néz, de nem szólal meg, így mély levegőt véve töröm meg a csendet. - Szia Louis - suttogom. 

- Soha többé ne csinálj ilyen kibaszott nagy hülyeséget - von szorosan magához. Kezeimmel a pólójába markolok, majd amilyen szorosan csak tudok hozzábújok. 

- Köszönöm - motyogom alig hallhatóan. 

- A legjobb barátom voltál, haragszom rád, de egyben nagyon hiányoztál nekem. Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz többet ekkora baromságot - szorít erősebben.

- Nem fogok - ígérem meg. 

- Khm... Ha nem tudnám, hogy neked barátnőd van, akit szeretsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy most behúznék neked egyet, mert túl hosszú ideig ölelgeted a barátnőmet - szólal meg Harry.

- Barátnődet? - szólal meg egyszerre El és Louis. - Újra együtt vagytok?

Tényleg Harry, ezt muszáj volt? Erről még nem is beszéltünk. Persze azt nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, de erről még csak nem is beszéltünk és nem előttük szerettem volna először, de már mindegy, hiszen tudom, hogy El és Lou addig nem áll majd le, míg meg nem tudják az igazságot, amire most én is kíváncsi vagyok.

- Azt hiszem van miről beszélgetnünk - néz rám, majd Harryre Louis. - Kezdhetjük is, sok mindent kell bepótolnunk - pillant rám.

Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy nem haragszanak rám, hogy még szóba állnak velem és mindent el fogok követni, hogy az a cseppnyi haragjuk is hamar elszálljon, amit irántam éreznek. 

Sziasztok! Sajnálom a sok késést, de az utóbbi heteim tanulásból álltak, mivel nálunk egy hete volt a próbaérettségi, amire nem volt valami könnyű felkészülni így minden időm arra fordítottam, de most itt vagyok. Nem ígérem, hogy mindig időben érkeznek majd a részek, de igyekezni fogok! Köszönöm az olvasókat és a véleményeket!