1.rész - Felszakított sebek

A konyhápultnál ülök, álam a kezeimre fektetve, miközben várom, hogy elkészüljön a kávém. Rég voltam utoljára ilyen kimerült, de a rengeteg munka, ami tegnap rám várt, kimerített. Persze imádom az állásom és semmi mást nem csinálnék helyette, de azért egy részem aludni is szeret, amit ritkán kaphat meg. De minden rosszban van valami jó is, ahogy ebben is, mivel végre valóra vált az álmom, amit kiskorom óta szeretnék megvalósítani. Én lehetek az a személy, aki megörökíti az emberek boldog emlékeit, aki néha egy teljesen más embert csinál belőlük, néhány percre.

- Tudod, még mindig képes vagyok megállni az ajtóban azon gondolkozva, hogy ki az a lány, aki a pulton fekszik - hallom meg Austin mély, ébredező hangját. - Imádom a hajad, de hiányzik az a fekete rengeteg, amivel már annyira megbarátkoztam - ül le mellém, mire fáradtan pillantok felé.

- Kell a változás - motyogom. - Én örülök, hogy megváltam tincseimtől, mert így végre lezárhatok magamban egy szakaszt és egy új külsővel léphetek át egy újabbra.

- Amíg te jól érzed magad a bőrödben, addig minden a legnagyobb rendben van. A baj csak akkor kezdődik el, mikor már te sem vagy megelégedve magaddal, ezt te is tudod Livi - mosolyog szomorúan.

- Egyetértek - nyögök fel, ahogy feljebb emelkedem a pultról. - Nagy kérés lenne, ha te hoznád ide számomra azt a csészét? - nézek rá könyörgő szemekkel, mire ő csak elneveti magát. 

- Csak azért, mert hatalmas karikák vannak a szemeid alatt és ma délután még dolgoznod kell - kacsint rám. - Különben csak úgy odadobnám, ahogy szoktam, hogy ne légy ilyen lusta, mert nemsokára már nem lesz ki kiszolgáljon hercegnő. 

- Ne emlékeztess rá - hunyom le a szemeim. - Már annyira megszoktam, hogy van itthon kaja és szeretsz rólam gondoskodni, hogy nem akarok még csak bele sem gondolni, hogy mi lesz velem, amikor elhúzol innen, engem egyedül hagyva. 

- Mindketten tudjuk, hogy nem leszel egyedül - nevet fel. - Te nem olyan személy vagy, aki valaha is egyedül lesz - helyezi elém a gőzölgő csészét - mindig találsz valakit, aki gondoskodjon rólad, ebben biztos vagyok. És különben is, ki kell lépned a konfortzónádból, tudod, ha egy nap férjhez mész, akkor ott nem a párod fog rólad gondoskodni, hanem te róla és neked az nem lesz egy egyszerű feladat azt már előre látom.
- Van némi igazság abban, amit mondasz, de nem csak nekem kell róla gondoskodnom, hanem néhanapján vagy az én esetemben inkább minden nap ki kell elégítenie - vigyorgok rá - de biztos vagyok, hogy neked erről teljesen másféle dolog jutott eszedbe.
- Te beszélsz kétértelműen - vonja meg a vállát - nem tehetek róla, hogy a kielégítésről más jut az eszembe, mint neked - neveti el magát.

***

Már csak pár órám maradt hátra a kezdésig, de én még mindig fehérneműben, nedves hajjal állok a szekrényem előtt és próbálom eldönteni, hogy mit vegyek fel. Igaz, csak két ruha lóg előttem, de egyszerűen nem tudom melyik lenne jobb. Egy esküvőre nem vehetsz fel akármit, oda kicsit ki kell öltöznöd, bár én sosem voltam az az elegáns lány, mindig kényelmesen és számomra megfelelően öltöztem, nem pedig mások kérését tiszteletben tartva. Anya és apa is pontosan tudta, hogy mennyire utálok kiöltözni, de mindig rám erőszakolták a koktélruhákat, amikor családi napot tartottunk vasárnaponként.
Bár ezen az eseményen nem csak dolgozni fogok, mivel megtiltották nekem a kedves barátaim, hogy sok képet készítsek róluk, hanem szórakozni és velük ünnepelni vagyok hivatalos. Szeretem őket és fontosak számomra, de tisztában vannak vele, hogy nekem a fotózás nem munka, nekem ez egy hobbi, amiből meg is élek, de sosem tartottam munkának, hiszen amikor az ember azt csinálja, amit szeret akkor az sosem számít munkának, ha őt kérdezik róla.
Végül az egyszerű fekete ruha mellett döntöttem, amiben nem igazán lesz kellemes a fényképezés ugyanis teljesen a testhez tapad, de hosszú ruhát nem szívesen vennék fel. Szinte biztos vagyok benne, hogy én leszek az a személy, aki nincs kiöltözve, de sosem zavart, hogy mások mit gondolnak rólam, ha számomra az megfelel, akkor nekik bele kell törődniük, mert nem tudnak rajta változtatni. A ruhát az ágyra fektetem, majd kikeresem az szekrényem aljából a magassarkúm és visszasietek a fürdőbe.
A hajam szárításával hamar végzek, hiszen már sokkal rövidebb, mint eddig volt. Bevallom az elején tartottam tőle, hiszen nem tudtam, hogy mennyire fog nekem jól állni a rövid haj, de nem bántam meg. Kell a változás az ember életébe, kell valamit magán alakítson, hogy kiszakadjon az addigi történetéből és maga mellett tudja hagyni azt, amibe nehezen tudott beletörődni. Igazság szerint már rég beletörődtem, de csak most éreztem úgy, hogy itt az ideje a változásnak. Apró hullámokat készítek a hajamba, majd alig észrevehető sminket kenek fel magamra.

***

- Jöjjek majd érted? - pillant rám Austin, mire sóhajtva nézek felé. Milliószor elmondtam neki, hogy azt is köszönöm, hogy elhozott, de nem kell értem jönnie, mert későn lesz vége és nem akarom, hogy miattam legyen fent addig. Majd taxiba ülök és hazamegyek, de ő ezt meg sem hallja.

- Majd hívok egy taxit - nézek rá komolyan. - Tényleg nem kell értem jönnöd, tudod, te magad mondtad ki kell lépnem a konfortzónámból és ha folyamatosan hurcoltatom magam innen-oda akkor sosem fog megtörténni. 

- Legyen - egyezik bele. - De ha kellenék, akkor tudod, hogy nyugodtan hívhatsz és jövök érted - mosolyog. - Jó szórakozást Livi, érezd jól magad - hajol át hozzám, majd nyom egy puszit az arcomra.

A kocsiból kiszállva gyors léptekkel igyekszem befelé, hiszen már így is elkéstem, bár ez rám jellemző. Tudom, hogy nem én vagyok az utolsó érkező, de nem szeretném, ha felmerülne Johnban vagy Nicolban, hogy talán mégsem jövök. Ahogy belépek az ajtón egyből megpillantom a mosolygó barátnőmet, aki néhány lány társaságában beszélget. Mosolyogva indulok el feléje, miközben lassan körbepillantok a termen, ami nem túl nagy, de nem is kicsi, ismerős arcokat keresve. 

Nem szerettek volna nagy esküvőt, csak a szűk családot és barátokat hívták meg, akik közel állnak hozzájuk, így annyira nem érzem magam egyedül, mivel szinte mindenkit ismerek. A terem végében lévő asztalnál megpillantok egy ismeretlen személyt, aki valamiért hátulról kicsit hasonlít egy volt ismerősömre, de mit sem törődve vele szólalok meg. 

- Gratulálok - nyomok egy puszit az arcára, majd ölelem meg őt. - Sajnálom a késést, de ismersz - suttogom, hogy csak ő hallja. 

- Köszönöm! - mosolyog rám. - Most, hogy végre mindenki itt van, kezdődhet a buli - csapja össze a kezeit. 

Még pár percet maradtam velük és beszélgettünk, utána pedig elindultam megkeresni a helyem, ami a terem végében volt. A hatszemélyes asztalnál, szinte mindenkit ismertem, csak egyetlen személy volt számomra ismeretlen, így nyugodtan közelítem meg és üdvözlöm őket. Éppen el akarok lépni az ismeretlen mellett, amikor megszólal.

- Miért olyan felfoghatatlan, hogy visszatértem? 

Ez a hang. Én ismerem ezt a hangot. Figyelmetlenségemben majdnem elestem a saját lábamban, de az ismeretlen elkapott a karomnál fogva, majd felém fordította mosolygó arcát.

- Óvatosan szépségem - mosolyog rám, én pedig továbbra is döbbenten állok és nézem zöld szemeit. - Ismerjük egymást? - szalad kisebb ráncba a homloka.  Bassza meg, ki kell innen jutnom. Ki kell jutnom pár percre, mielőtt összeomlok. 

- Nem, nem hiszem, hogy találkoztunk volna - találom meg a hangom, majd lépek tőle hátrébb. - Elnézést - motyogom miközben gyorsan megfordulok és a mosdók felé indulok. 

Nem akarok sírni. Soha többet nem sírhatok miatta. Most mégis olyan nyomást érzek a mellkasomban, hogy úgy érzem bármelyik pillanatban képes lenne összeroppantani. A szívem sokkal gyorsabban ver, mint azt szabadna. Mit keres itt? Miért van pont ezen a helyen, amikor én is itt vagyok? Miért cseszik ki velem az élet? Amikor úgy érzem végre sikerült túltennem magam rajta és többet nem gondolok rá, akkor megjelenik a semmiből, bennem újra felelevenítve az emlékeket. Ismerem annyira, hogy csak azért kérdett rá találkoztunk-e, mert pontosan tudja ki vagyok, csak azt szeretné, ha megerősíteném azt. Letagadtam, de hiába hiszen csak a hülye nem vette észre, hogy amint ezt megtettem el is menekültem. 

Hátam a hideg csempének döntöm, majd lehunyom szemeim. Le kell nyugodnom, így nem mehetek ki, mert mindenki észrevenné, hogy bánt valami, én pedig nem akarok magyarázkodni. Nem tehetem tönkre Nicol nagy pillanatát azzal, hogy kiborulok. Csak pár órát kell azt játszanom, hogy fogalmam sincs ki ő és után olyan gyorsan húzok el innen, ahogy csak lehet, de addig is erősnek kell lennem. Öt perc alatt kicsit sikerül összeszednem magam, de amint kilépek az ajtón egy mellkasba ütközöm. Fel sem kell néznem, hogy tudjam kinek a tulajdona, hiszen csakis az övé lehet. 

- Te vagy az? - kérdi rekedt hangján. - Ugye te vagy az, Liv? - suttogja, de én továbbra sem nézek rá. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Túl sok idő telt el azóta, hogy így nevezett, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz. Túl sok, hogy ismét zavarban érezzem magam a közelébe. - Liv - érinti meg az állam, mire én behunyom a szemeim - Nézz rám - alig észrevehetően rázom meg a fejem. Nem akarom, hogy lássa a szemeimbe lévő fájdalmamat, nem akarom, hogy így lásson.

- Összetéveszt valakivel - motyogom remegő hangon.

- Ne mond ezt! - emeli feljebb a hangját. - Mindketten tudjuk, hogy igazam van, csak te próbálod magad megvédeni és ismét elmenekülni a gondok elől, mint korábban is tetted. Itt vagyok előtted mégsem vagy képes a szemembe nézni, miért? Miért érzem azt, hogy a jelenlétemmel elvettem a ma estének az élvezését, miért érzem azt, hogy ebben a pillanatban bárhol szeretnél lenni, csak itt nem?

- Hagyd ezt abba... - suttogom. - Kérlek... csak eressz el. Csak hagyj elmenni...

- Miért tenném? - sóhajt fel. - Szerinted itt lennék, ha nem érdekelnél? Eszem ágába sem jutott volna, hogy utánad jöjjek, ha nem lettem volna biztos benne, hogy te vagy az. Amikor a szemeimbe néztél, megdermedtél. A tekinteted fájdalomtól üvöltött felém. Csak tudni szeretném az okát! Tudni szeretném, hogy miért érzel fájdalmat, amikor rám nézel, ha te hagytál ott, te nem engedted, hogy keresselek és te tettél tönkre mindent?
Fájtak a szavai. Fájtak, mivel igazak voltak. Fájdalmat éreztem, amikor megláttam, de ez csak azért történt meg, mivel alig tettem túl magam rajta és ismét megjelent az életemben, ezzel felszakítva a sebeimet. Haragszik rám, amit teljesen megértek, de azt már nem, hogy miért érdeklem még mindig. Ha megbántottam és tudom, hogy így volt, akkor miért érdekli, hogy miért érzek fájdalmat, ha meglátom?!
- Tudom, hogy én vagyok a hibás nem kell felvilágosítanod - pillantok a földre. - Egyszerűen ezt éreztem akkor megoldásnak, amit lehet, hogy már megbántam, de megtettem és nem lehet rajta változtatni már... csak arra kérlek, hogy hagyj most elmenni.
- Nem akarlak elengedni - lesz lágyabb a hangja, ami megdobbantja a szívem. - Haragszom rád, összetörtél, de ilyen hosszú idő sem volt elég ahhoz, hogy elfelejtselek. Nem akarlak elengedni, mert már akkor sem lett volna szabad, amikor elhagytál... nem engedlek el újból, hogyha egyszer újra találkoztunk.
- Nem leszek a tied Harry - suttogom megtörten. - Nem lehet...
- Ezt te magad sem gondolod komolyan - húz magához közelebb. - Ismerlek Liv, lehet, hogy hónapok teltek el, de még mindig tudom, hogy mikor hazudsz és mikor mondasz igazat - suttogja a fülembe. - Most pedig életed egyik legnagyobb butaságát akarod kiejteni, amit te magad sem gondolsz komolyan, csak azt hiszed, hogy ez a megoldás, de nem az... ez a könnyebbik út, de az sosem a jó megoldás.
- Miért csinálod ezt? - telnek meg könnyekkel szemeim. - Miért szakítod fel a sebeim mikor már éppen begyógyultak volna, mire jó ez? - emelem rá tekintetem. - Tudod milyen nehéz volt kiverni téged a fejemből és mikor ez sikerül felbukkansz. Az utolsó hívásod után még jobban összetörtem, mint előtte voltam... semmi rosszat sem mondtál, mégis a szívembe döfted a kést...
- Sajnálom - érinti meg az arcom puha kezével. - Sosem akartam neked fájdalmat okozni, de dühös voltam, még most is az vagyok, de a fájdalom, amit a szemeidben látok enyhit rajta. Kérlek ne menekülj előlem.
- A múltat jobb néha a hátunk mögött hagyni és nem engedni, hogy újra megtörténjen valami, ami miatt már egyszer szenvedtünk az életben... - suttogom. - Kérlek engedj el - nézek a szemeiben, amiben csalódást fedezek fel. Elenged, majd hátrébb lép, én pedig minden gondolkozás nélkül indulok vissza az asztalokhoz.

***

Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani az egyik számomra fontos személy legszebb pillanatáról, de alig várom, hogy vége legyen, mert nem tudom, hogy meddig leszek még képes tartani magam. Egyszerűen megőrülök attól, hogy a közelemben van, hogy mellettem foglal helyet, a hangjától... mindentől, ami vele kapcsolatos.

Mindenki jól érzi magát, én is próbálom megjátszani, de biztosan észrevették, hogy ez nem igazi öröm. Minden tökéletes lett volna, ha ő nincs itt. Képes lettem volna élvezni az estét, de a jelenléte feszülté tesz. Főképpen, amikor mindenki táncolni megy és csak mi ketten ülünk az asztalnál. 

- Lazulj el Liv és élvezd az estét - szólal meg, mire felé kapom a fejem. - Látom rajtad, hogy zavar a jelenlétem, de nem fogok elmenni és neked ehhez hozzá kell szoknod. Mindenki jól érzi magát, csak te nem.

- Mindenki? Akkor te miért nem táncolsz? - vonom fel a szemöldököm, figyelmen kívül hagyva a mondata többi részét. 

- Mert a partnerem valószínűleg visszautasítana - vonja meg a vállát, nekem pedig azonnal leesik, hogy én vagyok az a személy akiről beszél. Hát persze, hiszen az asztalok úgy vannak kialakítva, hogy párok alakuljanak ki. Nekem pedig Harry lenne az, ha tetszik, ha nem. Tudom, hogy nem szép dolog nem táncolni egy esküvőn, amiért valószínűleg Nicol is megharagszik majd, de képtelen lennék vele végigtáncolni egy lassú számot. - Vagy tévedek és táncolnál velem? - nyújtja felém a kezét. Idegesen nézek rá. Mi a fenét válaszoljak?! Nem akarok vele táncolni, de már így is hülyén érzem magam és semmi kedvem sem lesz majd a magyarázkodáshoz, miért nem táncoltam egész este, amikor rákérdeznek.

- Egyetlen tánc - sóhajtok fel, majd kezébe helyezem az enyémet. Ujjainkat egyből összekulcsolja, mire felmerülnek bennem a régi emlékek, amikor még boldogok voltunk.

- Engedd el magad és próbáld azt érezni, hogy évekkel korábban történik mindez, amikor még minden rendben volt - néz a szemeimbe, majd kezeit a derekamra helyezi, miközben közelebb húz magához. A nyakamon érzem meleg leheletét, amitől kiráz a hideg. Még mindig hatással van rám és valószínűleg míg élek így lesz. Kezeimet lassan akasztom a nyakába, majd kezdek el mozogni a zene ritmusára. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál az elmúlt hónapokban Liv - suttogja, olyan halkan, hogy abban sem vagyok biztos jól értettem, amit mondott. 

Sziasztok! Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és az olvasókat! Remélem ez is tetszett nektek és várjátok a folytatást! 

Prológus

Boldogság! Már csak keserű kacaj szakad fel belőlem e szó hallatán. Egyszer, én is boldog voltam. Azt hittem, hogy semmi és senki sem veheti el tőlem azt az érzést, de hatalmasat tévedtem. Pont én magam fosztottam meg magam tőle, egy ajánlat érdekében. Hibáztathatok bárkit, mert nem állítottak meg azon a napon, de rajtam kívül senki sem hibás. Senki sem tehet az egész szerencsétlenségemről csakis én. Persze tisztában vagyok vele, hogy egyszer minden jónak vége szakad, de sosem gondoltam volna, hogy én vetek neki véget. Azt hittem, hogy ezzel segítek magunkon, hogy nem okozok annál is nagyobb fájdalmat, mint azzal, hogy távol leszünk egymástól, de nem így lett. Őt akartam megvédeni, ami lehet sikerült is, de magam összetörtem. 

Igaz, sokszor felmerült bennem, hogy felhívom, annak ellenére, hogy az elején nem vettem fel neki, hiába hívogatott. De, hogy jött volna ki az, hogy hosszú idő után felhívom csak azért, hogy halljam a hangját? Barátok nem lehetünk, ezzel teljesen tisztában vagyok. Hogy is lehetnénk azok, mindazok után, ami köztünk történt? Persze az emberek szakítás után megegyeznek, hogy barátok maradnak, de hányan tartják ezt be? Senkinek sem megy, hiszen, akibe szerelmes vagy azt nem tudod a barátodnak tekinteni. Lehet, hogy képes lennél megjátszani, de belül teljesen felemésztene az érzés. Tudod, hogy nem szabad mégis szeretnél hozzábújni, vigaszt lelni a karjaiban, vele aludni, akkor és ott megérinteni, ahol csak akarod, de a barátok nem tesznek ilyet. Nem ölelkeznek, nem alszanak együtt. A szerelmesekből, sosem lehetnek barátok, hiába voltak egyszer mindezek előtt azok. Az az időszak elmúlt és képtelenség visszahozni. 

Biztos vagyok benne, ha lenne elég bátorság bennem és ujjammal megérinteném a számát, nem bírnám ki, hogy ne sírjam el magam, amint meghallom, hogy kicseng. De nem vagyok elég bátor, sosem voltam, hiszen a távkapcsolattól is elfutottam. Inkább eldobtam magamtól, pedig szükségem lett volna rá, minthogy megpróbáljak távol lenni tőle. Azt hittem az nagyobb fájdalom lenne, de az, hogy már teljesen eltűnt az életemből nekem köszönhetően, sokkal jobban fáj. 

Vajon csak én szenvedek, ha eszembe jut az utolsó együtt töltött éjszakánk, amikor arra kért, hogyha már úgyis tudjuk, hogy vége és többet nem találkozunk, akkor utoljára engedjem meg neki, hogy bebizonyítsa mennyire szeret? Gondol még rám? Néha, amikor felébred álmodozik arról, hogy mellette voltam egykor? Vajon hány éjszakát sírt át a hiányom miatt, ha egyáltalán megtette? Én rengeteget. Utálom azt a lányt, aki belőlem lett. Nem ilyen vagyok, nem ilyen voltam, amikor vele voltam. Mindig mosolyogtam, életvidám voltam és szerettem kötekedni az emberekkel, de most mi lett belőlem? Egy lány, akinek két arca van. Egy, amit a világnak mutat, amiből senki sem jöhet rá, hogy belül össze van törve és egy, amit itthon a négy fal között veszek fel. 

Hosszú idő telt el, de úgy látszik egy bánat kiheverésére nem volt elég. Néha azt érzem, hogy talán egy élet sem az, de basszus miért is sajnáltatom ennyire magam, ha én tehetek mindenről? Miért keresek másokat akiket hibáztathatok, ha tudom, hogy csakis én vagyok az? Miért nem akarom elfogadni, hogy a szívem összetört miután párszor még megforgattam benne a kést, csak nekem köszönhető? Legszívesebben ordítanék, addig míg meg nem nyugszom, míg el nem érem, hogy könnyebb legyen, de nem tehetem. El kell fogadnom, hogy nem változtathatok azon, amit tettem, hogy ennek így kellett lennie, még ha már meg is bántam tettem. Azt az éjszakát, amit utolsó alkalommal töltöttem vele sosem fogom elfelejteni, ahogy azt sem, hogy nézett rám, amikor másnap reggel kiléptem az ajtóján. Gyönyörű szemeiben mennyi fájdalom csillogott...

Ijedten ülök fel az ágyon, amikor a kezemben lévő telefonom rezegni kezd. Nagyra nyílt szemekkel fürkészem a készüléket, amin az ő neve villog. Előidéztem volna, hogy hosszú idő után újra eszébe jussak azzal, hogy ma ki sem tudtam verni a fejemből? Remegő ujjam az elutasít gombra akarom helyezni, de mielőtt még megtehetném fogadom a hívását, magamat is meglepve. Tudom, hogy bármelyik pillanatban eleredhetnek a könnyeim, de nem engedhetem, hogy megtudja. Nem fogom hagyni, hogy összetörve lásson, jobban mondva halljon. 

- Liv - szólal meg pár csendes másodperc után. Hangján tisztán hallom a meglepettséget, gondolom nem is számított rá, hogy fel fogom venni, de ezzel nincs egyedül, hiszen én magam sem gondoltam erre. - Hallom a lélegzésedet - suttogja. - Fel sem merült bennem, hogy fel fogod venni, csak eszembe jutottál és gondoltam egy próbát megér. Kérlek szólalj meg, hallani akarom a hangod - kérlel, mire én szabad kezem a számra helyezem, mielőtt meghallhatná, hogy mit váltott ki belőlem a hívása. - Rendben, nem fogsz megszólalni - szomorodik el. - De én beszélhetek? - kérdezi, pedig pontosan tudja, hogy nem fog rá választ kapni. - Annyi időbe telt mire elértem, hogy felvedd nekem a telefont és mégsem hallhatom a hangod, de megértem. Igazából, nem is tudom miért hívtalak. Mit mondhatnék a történtek után? - Szinte biztos vagyok benne, hogy hallja a hüppögésem, de hálás vagyok, amiért semmit sem szól. - Hülye ötlet volt... - sóhajt fel. - Bocs - csapja rám a telefont, én pedig abban a pillanatban felsírok. 

Megbánta, hogy felhívott, hát persze hiszen abban bízott, hogy nem veszem majd fel. Bele sem gondolt, hogy megteszem és akkor majd mondania kell nekem valamit. Legalább ebből a hívásból megtudtam, hogy ő is gondol néha rám és ettől csak jobban eluralkodik rajtam a fájdalom, mert tudom, hogy miattam nincs most itt velem...

Sziasztok! Nem terveztem új blogot nyitni és lehet jobb is lett volna, ha nem teszem meg, de képtelen voltam kiverni a fejemből az ötletet. Muszáj volt megosszam veletek, pedig először úgy gondoltam csak magamnak írom majd, de meggondoltam magam és remélem örültök neki. Ritkán lesznek részek, kéthetente egyszer, de nem fogok mulasztani. Még valamit had mondjak nektek, nem minden rész lesz ilyen érzelmes és drámai, mint ez, csak a szám, amit hallgattam az írása közben ezt váltotta ki belőlem. Ha tetszett a prológus és szeretnétek folytatást, akkor iratkozzatok fel és fejtsétek ki véleményeiteket, hogy tudjam megéri-e folytatnom!