Epilógus

Két évvel ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy itt fogok állni, így. Két évvel ezelőtt ugyanezen a helyen találkoztunk újra. Ugyanezen a napon. Most pedig itt állok, vele csak egy teljesen másik szituációba. Már nem akar visszaszerezni és nem is kell, hiszen teljesen az övé vagyok, mindig is az voltam, csak hosszú ideig próbáltam még magamat is meggyőzni róla, de nem jött össze. Hogy is sikerülhetett volna, mikor az iránta érzett szerelmem valós és örök? Senki másra nincs szükségem, ha ő mellettem van. Nem érdekel, sem a pénz sem semmi, csak az, hogy ő velem legyen és sose hagyjon el. Bármit képes vagyok nélkülözni, rajta kívül. 

Életemben nem voltam olyan boldog, mint másfél évvel ezelőtt, de egyben az volt a legcikibb pillanatom is. Igaz már nevetve tekintünk rá vissza, de míg élek biztosan nem fogom elfelejteni. Képtelen lennék rá, hiszen tönkretettem a meglepetését és azon a napon kérte meg a kezem. Emlékszem, hogy kínosan éreztem magam az első fél órában, de amikor Harryn láttam, hogy lenyugodott és már sokkal boldogabb én is kezdtem helyrejönni. Lehet, hogy elrontottam, de legalább megtudta a választ és ezért sokkal nyugodtabb volt egész idő alatt.

- Gondoltad volna? - húz szorosabban magához.

- Mit? - nézek fel rá, mosolyogva. Az egész arca ragyog, én pedig ennek köszönhetően nem is lehetnék boldogabb. Ha ő boldog, én is az vagyok, ha szomorú, akkor én is az vagyok. 

- Még mindig szereted nekem azt mutatni, hogy fogalmad sincs, hogy miről beszélek, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz - szorítja meg a kezem. - Gondoltad volna, hogy két évre rá, hogy újra találkozunk, itt fogunk állni ugyanazon a napon, csak most nem, mint vendégek, hanem mint ünnepeltek.

- Addig a pillanatig fel sem merült bennem, míg nem találkoztunk újra - adom a tudtára - de el sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy azon az estén én is ott voltam és újra találkozhattam veled. Eleinte sosem vallottam volna be senkinek sem, hogy örülök neked, de rá kellett jönnöm, hogy hiába titkolom, aki ismer az tudja mit érzek és így is volt. Mindenki tudta, hogy csak tagadom, de igazából nem azt érzem. Most itt táncolunk és már a feleséged vagyok.

- A feleségem vagy - dönti a homlokom az enyémnek. - El sem hiszem - suttogja. - Ez lehet, hogy gyerekesen hangzik, de néha még most is arra gondolok, hogy mi van, ha ez az egész csak egy álom, amiből bármelyik percben felébredhetek és újra a szobámba találom magam, rád gondolva...

- Ez nem fog megtörténni -simítok végig az arcán. - Ha szeretnéd megcsíplek, hogy biztos légy benne, hogy ébren vagy - kuncogok fel.

- Igazán kedves vagy, de nem szükséges - mosolyog rám. - Tudod mi jutott, abban a pillanatban, amikor éppen csendben kellett volna maradjak a templomban? - megrázom a fejem. - Hogyan mondtál nekem igent. Annyira kevesen múlott, hogy ne nevessek fel. Mindenki hülyének nézett volna, de tudod mit mások biztosan nem örültek volna, hogy elcseszték a tervüket, de én igen, megkönnyebbültem és hé nézzük a másik oldalát, így még senki sem kérte meg senki kezét - nevet fel. - Úgy szeretlek, ahogy vagy, egy részed sem szeretném megváltoztatni, mert nekem úgy vagy tökéletes, ahogy, minden hibáddal együtt.

- Styles! Nem is rendelkezem annyi hibával - csapom meg a mellkasát. - De örülök, hogy úgy fogadsz el, ahogy vagyok... én is téged, egy apró hibát leszámítva.

- És mi lenne az? - vonja fel a szemöldökét.

- A horkolásod, na az elviselhetetlen - nézek a szemébe komolyan, mire ő döbbenten néz rám.

- Liv, én nem is horkolok - jelenti ki, én pedig már alig bírom visszatartani a nevetésem. - Te nőszemély, már kezdtem azt hinni, hogy tényleg igazat mondasz - sóhajt fel. - Ez nem volt szép, de tudod mit mondanak édes, a bosszú is ugyanolyan édes lesz este, mint amilyen te vagy - kacsint rám.

- Nem félek tőled - nyújtom rá a nyelvem. - Sosem bántottál és tudom, hogy nem is fogsz.

- Ki mondta, hogy bántani foglak, eszem ágába sincs, sokkal inkább kínozni foglak, amit élvezni fogsz, de mindennél jobban várod majd, hogy vége legyen - húzza perverz mosolyra az ajkát. - Ismerem a gyengéidet és ma este ki is fogom használni mindegyiket, amit ismerek.

- Gonosz vagy - morgom - de mindketten tudjuk, hogy ezt nem csak most használod majd ki...

Az évek során, lehet, hogy felnőttünk, de soha az életbe nem fogjuk elveszíteni azt az énünk, ami szeretne még gyerek maradni, ami szeret játszadozni a másikkal. De mi így vagyunk önmagunk, ha nem szívatnánk a másikat és nem kötnénk bele egymásba, akkor nem is mi lennénk azok. Az, hogy már házasok vagyunk ezen semmit sem fog változni, ugyanazok leszünk, mint előtte voltunk csak már más kapcsolat van közöttünk. De mi mindörökké ugyanúgy szeretni fogjuk egymást, mint a legelején, mert mi egymáshoz tartozunk és ezen semmi sem változtathat. 

- Mindörökké - suttogja Harry a fülembe, mire én még közelebb húzódom hozzá.

Sziasztok! Meghoztam az utolsó részt is. El sem hiszem, hogy vége lett. Elhihetitek az elején nem ilyen rövidre terveztem, de aztán a részek írása közben kialakult bennem, hogy ennek a történetnek nem az a lényege, hogy hosszú legyen, hanem, hogy bemutassa, hogyan találtak újra egymásra Livék. Remélem mindenkinek tetszett és örültök, hogy olvashattátok. Köszönöm azt a néhány olvasót és a bíztatásokat, amik a részek alá érkeztek, hálás vagyok értük. Köszönöm, hogy velem tartottatok. További szép napot!

14.rész - Elbaszott meglepetés

- Liv, ideje felkelni - simít végig egy puha kéz az arcomon. Nyöszörögve fúrom jobban az arcom a párnába, mire az illető felkuncog és lejjebb húzza rólam a takarót, ami után morogva kapok. - Tudod, hogy nem hagylak addig úgysem békén, míg fel nem kelsz - jegyzi meg, amivel én is tisztában vagyok, de szeretném azt hinni, hogy van esélyem még pár óra alvásra.

- Komolya Harry akadj le most rólam, aludni akarok - fordulok a másik oldalamra. - Hosszú idő után, most van először alkalmam aludni, hagyj békén.

- Tudod, - hajol hozzám közelebb - reménykedni szabad, de nem fogom engedni, hogy visszaaludj, hamarosan indulnunk kell.

- Leszarom - jelentem ki. Érzem, ahogy felemelkedik az ágyról, már éppen győztes mosolyra húznám a szám, amikor hirtelen rám veti magát. - Jézusom - nyögök fel. - Szállj le rólam... - nyöszörgöm. - Nehéz vagy!

- Nem vagyok az - nevet fel. - Mindketten tudjuk, hogy mit kell mondanod, hogy leszálljak rólad. Csak egy szavadba kerül és én már fel is álltam, de ahhoz ki kell mondanod és teljesítened is kell. Na, szeretnéd, hogy felkeljek? - nyom egy puszit a nyakamra. Lassan érzem, ahogy összeroppanok alatt, de túl makacs vagyok, hogy kimondjam az a szót. Meg különben is az ágy olyan puha és meleg, miért kelnék ki belőle? - Te is olyan kényelmesen fekszel, mint én?

- Csodásabb, nem is lehetne - motyogom. Mindketten tudjuk, hogy képesek vagyunk addig így maradni, míg élünk, hiszen mindketten makacsok vagyunk, de én már alig kapok alatta levegőt, neki pedig esze ágába sem lesz felkelni rólam, ha nem adom meg magam. - Jó - sóhajtok fel. - Legyen, felkelek, csak szállj már le rólam a francba - morgom.

- Tudtam én, hogy te fogod magad hamarabb megadni - mosolyodik el győztesen. - Na ne légy már ilyen morcos. Tudom, hogy fáradt vagy, én is az vagyok, de minél hamarabb el akarok indulni, hogy még sötétedés előtt odaérjünk - néz a szemeimbe.

- Ó szóval ezt értsem úgy, hogy van tíz percem elkészülni? - vonom fel a szemöldököm, magamhoz ölelve egy párnát.

- Azért kedvesebb vagyok - kacsint rám - legyen fél óra - nyom egy puszit az arcomra, majd az ajtó felé indul.

- Csinálj nekem kávét és talán kész leszek fél óra alatt - kiáltok utána miután kilép az ajtón.

Nem vagyok a reggelek embere, sosem voltam. Igazából nem azzal van bajom, hogy fel kell kelni és egész nap álmos leszek, mert ez nem igaz. Elég pár óra alvás is, csak az a baj, hogy olyankor nyűgös vagyok reggel, persze után felébredek és minden olyan, mintha semmi bajom nem lenne, viszont a reggelek szörnyűek. 

Fél órát kaptam lezuhanyozni és felöltözni, az én kedves és szerető barátomtól. Egy öt perces zuhanyzás után a hajamat fésülve állok a tükör előtt. A szemeim alatt fekete karikák találhatóak, hiszen tegnap nem valami korán értünk haza az esküvőről, vagyis inkább ma és én már lábon is vagyok. Nem vesztem az időm sminkeléssel, hiszen Harry mindig azt mondja, hogy smink nélkül is pontosan ugyanolyan szép vagyok, hát akkor lássuk igazat mondott-e. Kényelmes ruhába bújok, majd kilépve a szobából, egyből a konyha felé veszem az irányt, ahonnan már érzem a frissen főzött kávé illatát.

- Azt hittem több időbe telik majd elkészülnöd - mosolyog rám Harry, miközben a kezében lévő csészében forgatja a kanalat.

- Az ugye az enyém - bökök a kezei felé.

- Én már ittam, szóval minden bizonnyal nem az enyém és mivel rajtad kívül senki sem él a házban, úgy gondolom, hogy igen a tied - indul meg felém, én pedig mosolyogva kapom ki a kezéből a gőzölgő italt.

- Szeretlek - kortyolok egyet italomból.

***

Már egy órája úton vagyunk, én pedig felhúzott lábakkal élvezem a tájat és a reggeli levegőt. Nagyon is tudom, hogy hová tartunk, hiszen nem egyszer jártam már meg ezt az utat, viszont Harrynek semmit sem mondtam, bár ő is említette, hogy a helyszínt valószínűleg már tudom, de a többit biztosan nem is sejtem. A kocsiban csak a rádió szól halkan, de ebben a pillanatban kellemes ez a csend, csak az a rossz benne, hogy ez ismét gondolkodni enged. Nem tudom, hogy miért megyünk oda, de az a fájdalmas gondolat még mindig nem akar teljesen megszűnni, még mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy mi van, ha igaz... Feszült volt és most is, ugyanis az ujjai néha elfehérednek, ahogy a kormányt szorítja, de egyben néha mosoly is felfedezhető gyönyörű arcán. Nem tudom, hogy mit gondoljak, nem akarom, hogy igaz legyen és a nagyobbik részem is azt érzi, hogy ez csak egy buta gondolat, ami nem akar kimenni a fejemből, de attól még egy apró rettegés van bennem és valószínűleg addig lesz is, míg meg nem tudom, hogy pontosan mit is tervez.

- Mi a baj? - teszi a kezét a combomra, mire felé kapom a fejem. - Az ajkad rágcsálod és idegesen tördeled az ujjaid - adja a tudtomra.

- Semmi baj sincs - mosolygok rá. - Tényleg, csak fáradt vagyok - próbálkozom.

- Tudtad, hogy beszélsz álmodban? - kérdi halkan, mire megrázom a fejem. - Pedig ma éjjel beszéltél - jegyzi meg. - Igazán aranyos dolognak találom, hogy az álmodból tudom meg, hogy mennyire szeretsz - vigyorog rám - viszont az nem tetszik, amikor ugyanonnan tudom meg, hogy mitől tartasz.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz - kapom el róla a szemeim.

- Mindketten tudjuk, hogy tudom - sóhajt fel. - Tényleg attól félsz, hogy azért viszlek el oda, ahová megyünk, hogy egy utolsó együtt töltött pár napunk legyen, mielőtt szakítok veled? - fordul felem. Észre sem vettem, hogy megálltunk az út szélén, csak amikor előre tekintek és próbálom feldolgozni, hogy tudja mi bánt. - Liv - szorítja meg a combom. - Szeretlek, teljes szívemből és szerinted én azt csak úgy eldobnám? Tisztában vagy vele, hogy akkor sem tudnál elküldeni, ha szeretnéd, mert én veled maradok örökké, akkor miért gondolsz ilyen butaságra?

- Én... nem tudom - motyogom. - Fogalmam sincs, egyszerűen tegnap felmerült bennem és nem tudtam kiverni a fejemből. Tudom, hogy szeretsz, hiszen minden nap kimutatod, ahogy én is téged, de attól még minden lányban benne van ez az érzés, feszült voltál és most is az vagy, ne akard tagadni ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott, indokként, még ha butaság is, de így volt.

- Nem akarok veled szakítani - jelenti ki a szemeimbe nézve. - Eszem ágába sincs. Megnyugodhatsz, nem azért viszlek oda, egyszerűen csak szeretnék veled kettesben eltölteni egy kis időt, mint régen - nyugtat meg.

- Rendben - mosolygok. - Akkor menjünk tovább, hogy megismerhessem a terved - nyomok egy puszit a szájára.

***

- Kivételesen most az egyszer örülök ennek a háznak - nyújtózkodom. - Sosem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de így van, hiszen veled vagyok itt, kettesben. Elzárva a külvilágtól, messze az emberektől. Az elkövetkezendő pár napban, pedig senki sem zavarhat meg minket - akasztom karjaim a nyakába. - Miénk az egész ház és világ - mosolygok rá.

- Látom sokkal jobb kedved van, mint reggel - húz magához közelebb. - Aminek nagyon örülök, ugyanis utálok úgy meglepetést szerezni egy embernek, ha szar a kedve és nem tudja azt érezni, amit én miközben megmutatom neki.

- Melletted sosincs szar kedvem - nyugtatom meg. - Te még a legszarabb pillanatokban is el tudod érni, hogy mosolyogjak és boldog legyek, pusztán a jelenléteddel.

- Ez velem is így van - dönti homlokát az enyémnek. - Az amit a közeledben érzek, megmagyarázhatatlan, de éppen ez benne a legjobb, hogy nem tudom leírni, csak én érzem, innen tudom, hogy ez az érzés igazi, mert csak te váltod ki ezt belőlem - suttogja. - De menjünk be, együnk valamit majd induljunk a meglepetés helyszínére.

Minden pontosan úgy volt, ahogy eddig annyi kivétellel, hogy a nappali fel volt újítva. Harry szavainak köszönhetően hatalmas vigyorral az arcomon járkáltam és hoztam a csomagjainkat, amiket nagy nehezen sikerült kiszednem Harry kezeiből. Azt mondta, hogy ő is elbírja, mintha én magam nem tudtam volna, de hát én sem vagyok olyan gyenge, hogy ne tudjak felvinni a hálóba egy táskát, így addig próbálkoztam, míg nem győztem meg róla.

Meglepetésemre a hűtő fel volt töltve kajával, ami felmerített bennem egy kérdést, hogy valaki volt itt előttünk, de kicsoda. Összeütöttem gyorsan néhány tojást, majd az asztalhoz vittem őket és megterítettem. Időközben Harry is megérkezett, majd megebédeltünk. 

- Oké - nevetem el magam. - Nem tudom, hogy mire készülsz, de kérlek ne aggódj ennyire érte, mert ezzel én is aggódni kezdek és az nem lenne jó. Már itt vagyunk, hamarosan megmutatod én pedig biztos vagyok benne, hogy imádni fogom, szóval nyugodj meg.

- Ezt könnyű mondani - forgatja meg a szemeit - hiszen nem te vagy az, aki készül valamire, hanem én, de igazad van, azt semmiképp nem szeretném, hogy te is izgulj, elég ha én izgulok, úgyhogy megpróbálom visszafogni.

- Helyes, de bármi is lesz az a valami, én nagyon örülni fogok, gondolj erre.

Fél óra elteltével már kézen fogva haladunk a tisztáson. Fogalmam sincs, hogy hová tartunk, hiszen erre még nem igazán jártam, de nem is érdekel, hiszen ő is velem van, és az ő társaságában akár a világ végére is elmennék.

- Remélem tudod az utat visszafelé, mivel sötétedik - jegyzem meg, próbálva oldani a belőle áradó feszültséget.

- Tudom az utat, ezért nem kell aggódnod - mosolyog rám. - Hamarosan ott is vagyunk.

Próbálom magamban felidézni a tájat, a meséket, hátha rájövök, hogy hová tartunk. Tudom, hogy a közelben van egy tó, de ott ha voltunk is az nagyon régen volt, mivel én nem emlékszem rá.

Hirtelen állunk meg, mire rájövök, hogy megérkeztünk. Érdeklődve nézek körül. A tóval igazam van, nem messze tőlünk, tényleg van egy pár méterre tőle, pedig egy pléd van leterítve, ami mellett egy táska van. Szóval piknikezzünk.

- Piknikezni fogunk? - fordulok felé mosolyogva.

- Igen - válaszol. - Nem ismerős ez a helyzet? - kérdez rá vigyorogva. - Nem emlékeztet valamire?

Az emlékek gyorsan pörögnek a fejemben, mikor eszembe jut valami. Persze nem ezen a helyen, de már voltunk hasonlón. Mikor még otthon voltunk és elméletileg csak barátok, Harry elvitt egy eldugott helyre, ahová csak egyedül szeretett menni, de végül nekem is megmutatta, ahol minden ugyanilyen volt. Ott kérdezte meg tőlem, hogy leszek-e a barátnője, az első randinkon. Az első randinkat akarja újraéleszteni?

- Az első randink - lépek hozzá közelebb. - Hasonló volt ehhez és ott is pontosan ennyire izgultál, mint most - bújok hozzá. - De azt is pontosan annyira imádtam, ahogy ezt is fogom.

Akaratom ellenére is felmerülnek bennem az emlékek. Eszembe jut, hogy miért volt annyira ideges azon a napon. Nem attól félt, hogy tetszeni fog-e a helyszín és az egész, hanem a végén lévő válaszomtól. Vajon most is így van? Most is szeretne nekem feltenni egy kérdést?

- Elgondolkodtál - jegyzi meg. - Eszedbe jutott, igazam van?

- Igen - suttogom. - Tudod az ember sosem felejti el azokat a pillanatokat, amit a számára fontos személlyel tölt, legyen az bármilyen régi emlék. 

Közelebb lépdelve a plédhez az arcomon elterülő mosoly nagyobb lesz.

- Ez ugyanaz a pléd - nevetem el magam. - Ugyanazt fogjuk enni és hallgatni is? - kérdem tőle vigyorogva.

- Szeretnéd, hogy minden ugyanolyan legyen? 

- Igen, de minden nem lehet, hiszen akkor azt kérdezted tőlem, hogy akarok-e a barátnőd lenni, de ez már nem lenne érvényes, hiszen az vagyok - nevetek fel.

- Igen, ebben teljesen igazad van - vakarja meg a tarkóját.

A felismerés egyből pofáncsap. Már a barátnője vagyok. Minden ugyanolyan, mint akkor volt, csak a kérdés lesz más. Ez különbözik, majd az első randinktól és már van egy apró sejtésem, hogy mi lehet az. A francba is, nem akarom, hogy elrontsam az egész tervét. De az a baj, hogy már bennem van, már sejtem mit akar és azt is, hogy miért izgul ennyire. Már tudom, hogy El és Lou miért titkolózott előttem és miért néztek úgy rám, már minden világossá vált. Igaza volt Elnek, akkor lehet, hogy még csak viccnek szánta, de ebben a pillanatban már nem az. Már egyáltalán nem egy vicc, ez már a valóság. Én pedig éppen most basztam el a meglepetését.

- Te... te... te most... meg akarod kérni a kezem? - nyílnak nagyra a szemeim, mire ő felsóhajt. - Ó baszki, be kellett volna fogjam - kapom a szám elé a kezeim. - Ne haragudj - motyogom. - Én nem akartam elrontani a meglepetést, de úgy látszik már tapasztalatom van benne - nevetek fel kínosan.

- Sejtettem, hogy rá fog jönni - fogja kezei közé vörösödő arcom. - Lehet, hogy már nem meglepetés, de semmit sem rontottál el - mosolyog rám. - De ha már itt tartunk és szépen beletrafáltál a kérdésbe, akkor miért ne tehetném meg most is? - neveti el magát. 

- Ömm, ne - állítom meg mielőtt letérdelne. - Menjen minden a maga rendjén, oké, mert hülyén érzem magam, egy ilyen pillanatot is képes voltam elrontani.

- Nem rontottál el semmit - nyugtat meg. - Minden rendben van. Legalább megtanulom, ha valamit eltervezek, akkor az nem úgy lesz - neveti el magát. - De, ahogy akarod, menjünk a terv szerint, de azért kaphatok egy választ? - kérdi vigyorogva, de én tisztán látom rajta, hogy izgul.

- Te is tudod a válaszom, hiszen mi mindörökké együtt leszünk.

- Mindörökké - suttogja az ajkaimra - a feleségem leszel.

Sziasztok! Hát ez lenne az utolsó rész, még hátra van egy epilógus és vége a történetnek. Tudom, hogy ez egy kicsit elcseszett meglepetés, de mentségemre legyen, hogy amikor elkezdtem írni a részt eszembe sem jutott ez a vég, de aztán jött az ötlet és miért ne, ilyen válasszal még úgysem találkoztam eddig a blogokban. Remélem tetszett és hamarosan újra jelentkezem. Addig is további szép napot!

13.rész - Fájdalmas gondolatok

Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, soha az életbe nem egyezem bele. Bár sejthettem volna, hiszen évek óta ismerem és nem ez az első alkalom, hogy vele jöttem ruhát venni, de valahogy az agyam próbálja eltörölni azt, hogy nem jó ötlet, hiszen eddig mindig órák lettek a kb két óra vásárlásból, mert neki minden ruhára volt valami kifogása. Én itt és most, az öltözőben döntöttem el, hogyha ez sem fog neki tetszeni, akkor én döntök majd, hogy melyik legyen és valószínűleg az idegességnek köszönhetően pont azt fogom választani, amelyik a legkevésbé tetszett neki.

- Előre szólok - kezdek be a függöny mögül - ha erre is kitalálsz valamit, én nagyon kiakadok - húzom el és lépek elé. - Ez nem rövid, nem mutat sokat, nem átlátszó és a lábam sem látszik ki belőle, ez tökéletes és nekem tetszik, szóval kérlek ne mond azt, hogy itt is találsz valami kifogást, mert akkor én döntök a ruháról és leszarom a véleményed.

- Sosem tennéd ezt - lép hozzám közelebb vigyorogva. - Az előző ruhákra sem azt mondtam, hogy nem tetszik, mindegyikben gyönyörű voltál és éppen ez volt a baj... Nem akarom, hogy más is ezt gondolja, nem akarok dührohamot kapni, ha egy pasi végignéz rajtad, mert akkor képes lennék behúzni neki egyet és ezzel az egész esküvőt elbasznám. Ha akarnék itt is tudnék kifogásokat találni, de látom, hogy te még egy próbát nem viselnél el, azt pedig végképp nem akarom, hogy te dönts benne, mert annak már ismerem a végét...

- Akkor maradhat ez? - könnyebbülök meg. 

- Igen - terem előttem, majd emeli fel az állam és lehel egy puszit a számra, mire mosolyogva akasztom karjaim a nyakába és nézek a szemébe. - Gyönyörű vagy.

- Végre, azt hittem sosem hallom tőled ezt a szót, a mai nap folyamán - sóhajtok fel. - Szeretlek, meg minden, de veled kínszenvedés a vásárlás. Pedig én eddig azt hittem, hogy a lányoknak nem tetszik szinte semmi, de úgy látszik, neked több kifogásod van, mint nekünk. 

- Még szép - nevet fel. - Hiszen, azt akarom, hogy gyönyörű légy, de egyben semmit se mutogass, ami csak engem illet. Vannak dolgok, amiket csak én szeretnék látni és nem mások elé tárni, mert az csak az enyém.

- Nem vagyok egy tárgy, hogy kijelentsd a tied vagyok, de ezt most próbálom inkább úgy venni, hogy nagyon szeretsz és nem akarod, hogy mások is azt gondolják rólam, amit te, amikor kettesben vagyunk.

- Látod, nem is vagy te olyan buta - dönti homlokát az enyémnek. - De most nyomás átöltözni, mert már nagyon éhes vagyok.

- Nem tudom, hogy kinek köszönhető, hogy ilyen sokáig tartott egy szerencsétlen ruhát kiválasztani - morgom, majd sarkon fordulva lépek be az öltözőbe.

***

Az utóbbi két napban megállás nélkül dolgoztam, aztán hulla fáradtan hazaestem és erőt kellett vennem magamon, hogy Harryvel is töltsek egy kis időt. Tisztában vagyok vele, hogy megérti számomra fontos a munkám, viszont nem vagyok hülye. Egyszer már volt olyan, hogy kora reggel elmentem és késő este jöttem haza majd egyből lefeküdtem, nem mondott semmit, de láttam a fájdalmat a szemeiben. Igazság szerint nem lenne ilyen sok munkám, csak az egyik profi fotós kilépett és így muszáj több melót elfogadnom és hát a pénz sem jön rosszul. Nem mintha Harry engedné, hogy felezzük a számlát vagy bármit, de attól még örülök, hogyha gond lenne, akkor egyedül is képes lennék megoldani. Nem akarok élősködni, hiszen az nem én lennék.

- Nézd látom rajtad, hogy mindjárt elalszol, tényleg semmi szükség erre - simít végig a karomon. - Megértem, miattam nem kell fennmaradnod.

- Harry - emelem rá a tekintetem - tudom, hogy nem akarsz semmit erőltetni, de hiányzol és veled is akarok lenni egy kicsit, szóval lehet, hogy álmos vagyok, de most leginkább arra várok, hogy a karjaidba zárva nézzem veled végig ezt a filmet, aminek a felé valószínűleg úgysem emlékszem majd, mivel csókolózni fogunk - mosolyodok el. 

- Mikor vesznek fel új fotóst? - kérdi pár csendes perc után. - Hiányoznak a közös délutánok - sóhajt fel. - Nem azt akarom, hogy bármi hülyeséget csinálj ezért, de ugye ez nem lesz sokáig már így?

- Holnap lesz ilyen próba izé, és valószínűleg felvesznek valakit, szóval már nem lesz sokáig így - puszilom meg az állát. - És különben is, ez a hétvége már szabad, mivel hetekkel ezelőtt szóltam róla, úgyhogy lesz időnk rá, hogy az esküvő mellett eltöltsünk pár napot kettesben is.

- Ebben biztos lehetsz - húz közelebb magához - és már el is terveztem mindent, bár sosem sikerül a terv szerint, viszont egy valami már biztos, de azt még nem árulhatom el neked.

- Utálom a titkokat - motyogom. - Nem szeretem, ha valamiről nem tudok és te folyamatosan az orrom alá dörgölöd, ha készülsz valamire.

- Ez tetszeni fog, biztos vagyok benne - suttogja a fülembe.

***

Mosolyogva nézem az összekulcsolt kezeink, amiket az asztal alatt rejtünk el. Ha bárki hozzám szólna a társaságból, biztos vagyok benne, hogy nem venném észre, túlságosan el vagyok foglalva egy kérdéssel, amire sosem fogok választ kapni. Megmagyarázhatatlan érzés. Ha bárki megkérne, hogy beszéljek a Harryvel való szerelmemről, csak a szavakkal dobálóznék. Képtelen lennék megfogalmazni, mert ez nem egy olyan dolog, amit szavakba lehet önteni. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, mert ha már sikerül, akkor az nem igazi. Ha valaki megkérdi tőled, hogy mit jelent, akkor általában csak elmosolyodsz és a gondolataidba merülsz, majd rávágod, hogy az leírhatatlan vagy valami hasonlót, vagyis én biztosan ezt tenném, mert ez az érzés megmagayrázhatatlan.

- Elgondolkodtál - szorítja meg a kezem, ezzel visszarepítve a jelenbe. - És az a mosoly, ami szétterült az arcodon arra utal, hogy én voltam a téma.

- Tévedsz Styles - vágom rá, feléje fordulva.

- Mindketten tudjuk, hogy én sosem szoktam tévedni - kacsint rám, közelebb hajolva hozzám. - És te pedig sosem tudtál átverni engem, ahhoz túlságosan ismerlek. Táncolj velem - néz mélyen a szemeimbe, mire aprót bólintok. Felém nyújtott kezébe helyezem az enyémet, majd állok fel. Kezét a derekamra helyezve vezet a tánctér felé. - Gyönyörű vagy ebben a ruhában - suttogja a fülembe.

- Azt hiszem ezt már hallottam egy párszor a nap folyamán - hajtom fejem a vállára, kuncogva. Szorosan karolja át a derekam és ezzel láncol magához. Érzem, hogy kicsit feszült és szeretném megkérdezni, hogy mi bántja, de tisztában vagyok vele, ha megteszem, akkor ezzel csak egy veszekedést indítanék el. Sosem tűrte jól, ha valaki a gondjairól faggatta, ezért már megtanultam, hogy ki kell várni, míg ő áll eléd és akarja veled megosztani mi bántja. - Még mindig nem akarod velem megosztani, hogy hová megyünk holnap és mit tervezel? - kérdem tőle csendesen.

- Szerintem a helyszínt már sejted - sóhajt fel - de attól én még nem fogok rábólintani, de abban ne is reménykedj, hogy akár egy kis infót is kiszedhetsz belőlem, mert most nem fog sikerülni.Ebben most tartani fogom magam, pedig tudod, hogy én nem vagyok tervező és utálom, ha minden ki van tervelve, de most így lesz a legjobb.

- Titokzatos vagy, vagyis nem csak te - ráncolom a homlokom. - Inkább mondanám azt, hogy mind furán viselkedtek, ha megjelenek, de úgy érzem hiába kérdeznék rá bárkinél is miért csináljátok, biztos vagyok benne nem árulnátok el.

- Mindent megtudsz majd az idejében, ígérem - suttogja, majd ajkait az enyémre tapasztja.

Lágyan csókol, érzelmesen. Úgy érzem, mintha ezzel a csókkal akarná kifejezni az irántam érzett szeretetét, mindent amit érez, ami kicsit megijeszt. Lehet, hogy csak paranoia vagy túl sok film nézés miatt van, de amikor egy pasi így csókol, akkor legtöbbször rossz hírt akar veled közölni vagy a legrosszabb esetben szakítani akar a barátnőjével, de remélem ebben az esetben nincs így. Ha így lenne, akkor biztosan nem akarna elvinni sehová sem, vagy az lenne az utolsó közösen eltöltött időnk? Na jó ezt inkább nagyon gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert észre fogja venni, hogy valami nincs rendben és akkor magyarázkodhatok.

- Mi a baj? - suttogja, homlokát az enyémnek döntve. - Liv, tiszta fehér vagy, jól vagy? - vált át aggódóvá.

- M-minden rendben - motyogom. - Jól vagyok, ne aggódj... csak valami butaságra gondoltam - teszem hozzá halkan - de tudom, hogy semmi értelme, mert te nem vagy olyan.

- Milyen nem vagyok? - vonja fel a szemöldökét.

- Mint az összes többi pasi, aki... nem számít, tényleg hagyjuk Harry, jól vagyok, csak el kell terelnem a figyelmem.

- Gondolj arra, hogy csodás pár nap elé nézünk - suttogja a fülembe.

Éppen ez a baj, hogy erre a bizonyos pár napra gondolok, de ő ezt nem tudhatja meg. Nem akarok semmit sem feltételezni róla, ha ott leszünk, ahol, akkor minden ki fog derülni, de én addig biztosan ki fogom verni a fejemből ezt a szakítási témát, mert mi együtt leszünk mindörökké.

Sziasztok! Tudom, hogy rövid és unalmas, lehetet volna jobb is és valószínűleg az is volt, csak hát kiment a nettem és szépen nem mentette el, amit addig írtam és így nulla kedvvel kellett újraírnom, de ígérem, hogy az utolsó rész az hosszabb lesz és sokkal jobb ennél, remélem. Vannak az olvasóim között, akik pénteken ballagtak?

12.rész - Forró vágyak

Már akkor tudtam, hogy veszélyes játékba kezdtünk, amikor minden elkezdődött. Viszont igazán csak, akkor vált tisztává előttem a helyzet, mikor elbúcsúztunk anyáéktól, és Harry szemébe néztem. Szemeiről senki sem tudta volna megmondani, hogy eredetileg zöldek, mivel szinte teljesen feketén csillogtak. Ami nála annyit jelent, hogy nehezen tudja magát visszafogni, és semmi sem érdekli csak, hogy minél hamarabb megkapja, amit akar. Merésznek kellett lennem, hogy beüljek mellé a kocsiba, mivel nem vagyok benne biztos, hogy képes az útra figyelni, de valljuk be én még a lábaimra is alig tudtam, amikor felfedeztem a szemeibe a vágyat. Nálunk az ilyen játékok, sosem végződnek jól. Mármint ez nem igaz, nagyon is jó végük van csak annyira komolyan vesszük azt, hogy ki adja fel elsőnek, hogy oda jutunk, hogy a végére már egyikünk se bírja ki, és egyből meg akarja kapni a másikat. Emlékszem, hogy az utolsó ilyen játékunknak az lett a vége, hogy Harry kocsijában feküdtünk le, mivel ő azt mondta képtelen lenne hazavezetni, én pedig nem ellenkeztem. Miért is tettem volna? Szeretem az újdonságot, és a kocsi mindkettőnk számára az volt, de most nem szeretném, ha itt történne meg. Most ki akarom élvezni, nem pedig hamar túlesni rajta. Élvezni akarom az érintését, érezni akarom, ahogy a bőröm bizsereg attól, hogy megérint. Azt akarom, hogy csak velem legyen elfoglalva és engem akarjon kielégíteni, és ne azt nézze, hogy bármelyik pillanatban észrevehet minket valaki. 

A legtöbb lány azt szereti, ha a pasijuk gyengéd, de egy valamit tudni kell Harryről. Ő nem a gyengédségről híres, ha szexről van szó. Persze nem is vadállat, viszont durva és kemény és szereti megmutatni, hogy ki a főnök azokban a percekben, én pedig ezt élvezem. Élvezem, hogy nem gyengéden érint meg, mintha egy porcelánbaba lennék, hanem durván, mint egy lányt, akit akar. Az idők során rájöttem, hogy én nem domina vagyok, sokkal inkább alávetett. Szeretem, ha mások uralkodnak felettem, de ez csak a szexben van így, különben ki nem állhatom, ha valaki parancsol nekem, ha valaki megmondja, hogy mit kell csinálnom. Utálom és sosem teszem meg. Viszont kivételek mindig vannak, ha ő kérne tőlem bármit vagy monda abban a pillanatban teljesíteném. 

A piros lámpánál állva, Harry morogva teszi a kezét a combomra, majd mar a bőrömbe, amit én próbálok csendben tűrni, mivel ha hangokat adnék ki, amit ebben a pillanatban nagyon is szeretnék, akkor csak jobban beindítanám vele és csak azt érném el, hogy vagy olyan gyorsan menjen, hogy életveszélyben lennénk, vagy a kocsiban való szexet és egyiket sem szeretném. 

- Ugye tudod, hogy ismét mindketten túllőttünk a célon? - szólal meg rekedt hangján. - Szeretek veled játszani, de néha úgy érzem, hogy nem tudjuk hol a határ és oda jutunk, hogy az emberek előtt dobjuk le a ruháinkat, mert nem bírjuk tovább - nevet fel.

- Ilyen még sosem fordult elő - nyögöm ki. - És különben is, te csak az enyém vagy, eszem ágába sem lenne hagyni, hogy bárki más is lássa azt, ami az enyém - jelentem ki határozottan. Te az enyém vagy és a látvány is csak engem illet.

- A kurva életbe, a lámpákkal - csap a kormányra. - Ha nem lennék tisztába, hogy mennyi barom sofőr van a világon, akkor ebben a pillanatban tennék a szabályokra és minden piros lámpán áthajtanék, hogy hamarabb hazaérjünk.

- Szeretem a veszélyt, de az életemre még szükségem van - suttogom. - De nézd a jó oldalát, minél később érünk haza, annál jobb lesz az egész, hiszen mindkettőnkben pattanásig feszülnek az idegek és ez fokozza a vágyat, ami csak annyit jelent, hogy jó éjszaka elé nézünk.

- Mit meg nem adnék most azért, hogy egy olyan csajom legyen, akinek nem piszkos a fantáziája, aki inkább csendben ülve várja, hogy megérkezzünk. Tudod, hogy imádlak és bármire képes vagyok, de ha el akarsz jutni hazáig és nem egy eldugott helyen dugni a kocsiban, akkor fogd be.

Teljesítettem a kérését, viszont az önelégült mosolyt nem lehet letörölni az arcomról. Büszke vagyok magamra, hogy elérem nála, amit szeretnék. Ismerem és ha akarnám még tudnám húzni, de nem teszem, mert türelmes ember vagyok... mondjuk. Hát igen a türelmem bizonyos helyzetekre jellemző, de nem a mostanira. Most mindennél jobban szeretném, ha már otthon lennénk és megcsókolhatnám.

***

Alig lépünk be az ajtón, Harry egyből neki is nyom az ajkaimra tapadva. Gondolkozás nélkül vezetem kezeim dús hajába, majd marok bele, ezzel morgást váltva ki belőle. Ha ezt bárki látná, biztos vagyok benne, hogy nem nevezne minket embernek, sokkal inkább állatoknak, akik megvadultak a másiktól, amiben van valami igazság is. Kezeit a fenekem alá vezeti, majd felemel a földről, én pedig cipőim ledobva magamról ölelem át a derekát. Az rövid ruhám ennek köszönhetően teljesen felcsúszik, aminek ebben a pillanatban örülök, mivel ez csak annyit lehet, hogy közelebb lehetek hozzá. 

Egyik pillanatban még vadul tépi az ajkam, a másikban már a nyakamon érzem forró leheletét, édes csókjait. Nyögve döntöm oldalra fejem, hogy jobban hozzáférhessen a bőrömhöz, ami az érintésére szomjazik. Eleinte csak csókolgat, de amint megtalálja az általa már  jól ismert érzékeny részem, fogai közé veszi azt és szívni kezdi. Szorosabban fonom köré a kezeim és a lábaim is. Szeretném levetkőztetni, ahogy azt is szeretném, hogy ő is ugyanezt tegye velem. Forró a levegő, nekem pedig ebbe a falatnyi ruhában is meleg van, hát akkor neki. Kezeim a mellkasára vezetem, majd minden gondolkozás nélkül húzom meg az inge két oldalát, aminek következtében a gombok szétpattannak a szobában. Hallom, ahogy a nyakamba kuncog, de egy percre sem hagyja abba a csókolgatást. Kezeimmel mohón fedezem fel forró mellkasát, ami neki is tetszik. Hirtelen áll meg mozdulataiban, amikor ajkam a nyakára helyezem, eddig én semmit sem csináltam, csak ő velem, de most úgy érzem, hogy itt az ideje a változtatásnak. Mohón hagyok nedves csókokat a nyakán és vállán, amit ő mély morgásokkal jutalmaz. 

- Ebből elég - jelenti ki, majd a lábaimra helyez. - Túl sok ruha van rajtad - jelenti ki, majd áthúzza rajtam a fekete ruhám, így már csak alsóneműben állok előtte. Perverz mosollyal néz végig rajtam, majd bújik ki az ingéből. - Ugye tudod, hogy ez lesz az eddigi legjobb éjszakánk? - húz magához.

- Már akkor tudtam, amikor belementem a játékba - nézek a vadul csillogó szemeibe.

Be sem fejezem a mondatom, ismét a karjaiban vagyok, már a szobánk felé tartva. Lábaimat szorosan zárom köré, miközben ő ismét a nyakam csókolgatja. Olyanok vagyunk, mint a tinik, akik nem bírnak magukkal, pedig elvileg mi már nem vagyunk azok, de a francba is, egy ember sosem nő fel, ha a szerelemről van szó, ami ugyanolyan erős évek elteltével is. Mindig tiniszerelem marad, ami teli van vággyal és szenvedéllyel. 

Másodpercek alatt az ágyon találom magam. Rövid idő telik el, míg Harry nincs a közelemben, de már most érzem a forró testének a hiányát. Feljebb tornázom magam az ágyon, míg Harry meg nem állít benne. A lábaim közé férkőzik, majd fátyolos tekintettel néz le rám. Tenyerét a szívemre helyezi, majd lassan simít végig a bőrömön lefelé haladva, miközben az én légzésem egyre szabálytalanabb lesz. Vigyorogva hajol fölém, majd csókol meg. Ez már sokkal gyengébb, mint a lent váltott csókjaink, de még ebben is érzem a vágyat, a durvaságot. Tenyerével az oldalam simogatja, míg a másikkal a fejem mellett támaszkodik. Tudom, hogy mit csinál és nagyon nem tetszik. Ilyenkor csak hergelni akar, de a francba is, mindig eléri, hogy teljesen magamon kívül legyek, amire a végére jutunk. Már most úgy érzem, mintha részeg lennék az érintésétől, pedig szinte még semmit sem tett. 

Vigyorogva emeli fel a fejét, miközben jobb keze a belső combomon csúszik fölfelé, én pedig próbálok lejjebb csúszni, hogy megrövidítsem az útját, amit ő csak egy morgással díjaz. Amint az ujjai elérik a bugyim anyagát, felnyögök. Vágyom az érintésére, de tisztában vagyok vele, hogy még nem fogja teljesíteni a kívánságom.

- Ugye tudod, hogy nem bírom sokáig? - nyögöm ki nagy nehezen, két csók között. - Utálom, ha játszadozol velem - jelentem ki halkan.

- Én sem szeretem, Hercegnő, de most visszakapod - temeti arcát a nyakamba, majd halad lefelé nedves puszikat hagyva a bőrömön. 

Érzem, ahogy a hátam mögé nyúl, majd kikapcsolja a melltartóm és lassan lehúzza rólam. Lehunyt szemekkel élvezem az érintését, ahogy végigsimít a bőrömön, vagy éppen belemarkol. Nem fogja magát vissza, ahogy én sem, így egy idő után megelégelem a lassú mozdulatokat és a hajánál fogja húzom fel magamhoz, mire ő morogva csókol meg. Kezeimmel az övével bajlódok, ugyanis rajta még mindig túl sok a ruha, ha engem nézünk. Kisebb bajlódás után, majd a földön tudhatom a nadrágját, aminek köszönhetően észreveszem az egyre dudorodó férfiasságát, amit bár eddig is észleltem, de nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban ennyire jól bírja.

- Ha te már ilyen szépen levetkőztettél, akkor nem gondolod, hogy én is ezt kellene tegyem veled? - morogja.

- Kérlek... - nyögöm ki nehezen, ugyanis az ágyékát az enyém ellen nyomja. 

Tisztában vagyok vele, hogy a lányok nem szoktak ennyire vadak lenni, de ha Harry nem tesz valamit, akkor én fogok és az neki fájni fog. Ebben a pillanatban legszívesebben végigmarnám a hátát, amit ő élvezne most, de holnap már nem igazán hiszem.

Felemelkedik rólam, majd a lábaira ül és úgy néz rám, miközben én nagy nehezen a könyökömre támaszkodom, hogy jobban lássam. Kezeit a combomra vezeti, én pedig gondolkozás nélkül nyomon jobban tenyeréhez a bőröm. Vigyorogva csúsztatja felfelé kezeit, míg el nem éri a bugyim szélét, amibe beleakasztja az ujjait, majd lassan lefelé kezdi húzni.

- Te már most készen állsz - simít végig rajtam, mire megkönnyebbülten nyögök fel. - Türelmetlen vagy, ugye tudod? - nevet fel.

- Te meg kínzó, remélem te is tisztában vagy vele - vágom hozzá, amin újból felnevet.

- Ne aggódj Hercegnőm, mindjárt megkapod, amire szükséged van - helyezi fel az egyik ujját, amihez pillanatokon belül egy másik is csatlakozik, miközben hülyekujjával továbbra is simogat.

Behunyt szemekkel dőlök vissza az ágyra, majd markolom meg a lepedőt, mintha az a segítségemre lenne. Növeli a tempót, én pedig ennek következtében egyre közelebb kerülök a csúcsponthoz, de mielőtt ez még megtörténhetne, abbahagyja a tettét, amit én egy morgással jutalmazok.

- Ne duzzogj, mindjárt megkapod, amit akarsz - kerekedik fölém Harry. 

Férfiassága a combomnak csapódik, mire meglepetten kuncogok fel. Mikor vette le az alsóját? De ki a francot érdekel, kezeimmel átkarolva húzom közelebb magamhoz, majd tapadok az ajkára. Szenvedélyesen csókol miközben érzem, ahogy bepozicionálja magát. Ennek a tudatában, a vágyam csak erősödik, hiszen tudom, hogy mi következi. Erre várok már, amióta ebbe a szobába kerültem és most végre meg is kapom. Mindketten egyszerre nyögünk fel, ahogy belém vezeti magát, majd lassan mozogni kezd, de minden másodperc elteltével fokozza a tempót. Nedves hajába túrok, miközben egy másodpercre sem szakadok el az ajkaitól.
A szobát nyögéseink töltik be, ahogy egyre közelebb kerülünk az orgazmus pillanatához. Érzem, ahogy a hasam összeszorul és a hátam ívbe feszül, tudom, hogy másodpercek múlva a csúcsra jutok és Harry mozgásaiból ő is közel jár, hiszen még mindig gyorsít a tempóján.
- Élvezz el nekem bébi - morogja mély hangján. Több sem kell, teljesítem a kívánságát, amit hamarosan ő is követ.
Percek múlva zihálva fekszünk egymás mellett. Összeszedve a maradék erőmet, fordulok az oldalamra majd bújok Harryhez, aki szorosan magához ölel. Mellkasa még szaporán emelkedik és süljed, de engem mégis megnyugtat a közelsége.
- Ugye tudod, hogy még nem fogunk aludni? - szólal meg pár csendes perc után.
- Szerinted én most ismertelek meg téged? - kérdem tőle kuncogva, miközben úgy helyezkedem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Évek óta ismerlek és tisztában vagyok vele, hogy nem ez volt az utolsó együttlétünk a ma estét nézve.
 - Okos vagy te - nevet fel. - De csak, hogy lásd nem vagyok gonosz hagyok pár perc pihenést és csak aztán megyünk zuhanyozni, közösen.
- Milyen nagylelkű vagy - puszilok a nyakába, mivel az van a legközelebb az ajkamhoz.
- Te pedig lusta - vádol meg, miközben feljebb húz a karjaival, majd lassan megcsókol. - Örülök, hogy visszakaptalak, ugye tudod? - kérdi suttogva.
- Ha én lusta vagyok, akkor te meg nyálas vagy szex után Styles - mosolygok rá, mire ő durcás arcot vág, hiszen pont nem a lényeget ragadtam meg a mondatából. - Jaj, ne csináld már - nyomok egy puszit a szájára. - Tudod, hogy én is mindennél jobban örülök ennek, nélküled nincs olyan, hogy mindörökké.
- Sosem lesz - jelenti ki, majd újra ajkamra tapad - mert te mindörökre az enyém vagy és ennek a szónak csak ott van értelme, ahol én is ott vagyok - suttogja. - Most pedig nyomás fürödni - paskolja meg a fenekem, mire felmordulok, de követem őt a fürdőbe, ahol valószínűleg igen sokáig leszünk majd.

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, ahogy ígértem most már gyakrabban lesznek részek, ugyanis a jövőhéten be szeretném fejezni, mivel már csak három rész van, az pedig nem lesz olyan nehéz megírni. Utána pedig a következő, aminek vége lesz az a Louisos, de addig még van. Hiszen az még kicsit odébb van, de pár hétig biztosan csak azzal fogok foglalkozni. Remélem nektek tetszett a rész, mert én nem igazán vagyok vele megelégedve, viszont mindent megtettem, amit tudtam... Köszönöm a bíztatásokat és az olvasókat! További szép estét!

11.rész - Játék

- Úgy izgulsz, mintha az elnökkel vacsoráznánk - nevet fel Harry. - Liv, ők csak a szüleid, akikkel mellesleg, alig két hónapja találkoztunk, mitől tartasz ennyire? - helyezi hatalmas kezeit a derekamra.

- Az előző vacsoránk is elég érdekesen alakult - húzom el a szám. - Semmi bajom velük, tényleg imádom őket, de néha azt kívánom bárcsak normális szülőket kaphatnék. 

- Nem tehetek róla, hogy a szüleid imádnak engem - húzza mosolyra az ajkát. - Engem mindenki imád, lehetetlenség nem szeretni engem és ezt te tudod a legjobban - suttogja a fülembe.

- És milyen szerény vagy - bújok hozzá. - Igen, téged nehéz nem szeretni - emelem fel a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. 

- Tudod mit vettem észre az elmúlt időben? 

- Ha elárulod, akkor megtudom - lépek tőle hátrébb, mire morogva kap után és tart egy helyben.

- Ugyanazok vagyunk, akik voltunk - mosolyog rám. - Semmit sem változtunk, csak idősebbek lettünk. De ez azon egyáltalán nem változtat, hogy néha megmutassuk azt az énünk, aki még nem akar felnőni. Mindketten szoktunk néha gyerekesen viselkedni, például, amikor más posztot akarunk nézni vagy a takarón veszekedünk, esetleg egy utolsó csésze tejért - nevet fel. - Alig költöztünk össze egy hónapja, de én már úgy érzem, mintha évek óta házasok lennénk.

- Lélekben azok is vagyunk - simítok végig az arcán. - Számomra az, hogy összekötöm valakivel az életem, sosem azt jelentette, hogy összeházasodom valakivel, hiszen számomra az csak egy papír. Az még semmit sem bizonyít, vagyis számomra nem. Nekem ez is tökéletesen megfelelne, ami most van, de ne értsd félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy esetleg megkérnéd a kezem, akkor én nemet mondanék, csak annyit akartam ezzel üzenni, hogy számomra már ez is házasságot jelent, hiszen összekötöttem veled az életem, azzal, hogy összeköltöztünk. 

- Még mindig aranyos vagy, amikor zavarodban össze-vissza beszélsz - dönti homlokát az enyémnek. - Értem, hogy mit akarsz mondani, én viszont szeretném, ha a jövőben tudnák, hogy te hozzám tartozol és ezt az bizonyítja a legjobban, ha ott díszeleg a gyűrű az ujjadon.

Amióta El felhozta azt, hogy Harry bármikor megkérheti a kezem, nem megy ki a fejemből a gondolat, hiszen én magam is így érzem. Összeköltöztünk. Kibékültünk. A kapcsolatunk sokkal szorosabb, mint valaha volt. Ha úgy vesszük, már pont azon a szinten vagyunk, hogy bármikor megtörténhet, én pedig ezer örömmel mondanék neki igent.

***

Mivel Harrynek valami fontos dolga akadt, lelépett Louis-val, engem pedig egyedül hagyva az aggódással, amire semmi szükség se lenne, egyszerűen ezt váltja ki belőlem a találkozó. Mondjuk az sem teljesen igaz, hogy egyedül vagyok, hiszen itt ül mellettem El és már percek óta valami bugyuta filmet nézünk a tévében, bár én biztos vagyok benne, hogyha megkérdeznék mi volt benne, fogalmam se lenne róla.
A másik ok, amiért aggódnom kell az a két barátom pillantásai. Amíg Lou, Harryre várt, ő is velünk volt, és folyamatosan úgy néztek rám, mintha valami egetrengető dologról nem tudnék és ez lassan kezd az agyamra menni. Még nem kérdeztem rá, de biztos vagyok benne, hogy El sejti mi bajom lehet.
- Na jó - sóhajtok fel - elég volt - rakom magam mellé a párnát, amit eddig az ölembe tartottam. - Áruld el nekem szépen, hogy miért néztetek rám egész végig úgy, mintha ti tudnátok valamit és én nem?
- Miről beszélsz? - kérdi ártatlanul El.
- Na ne szórakozz velem jó? - morgom. - Nem csak te ismersz engem, kislány, hanem én is téged és pontosan tudom milyen pillantásaitok szoktak lenni Louval, nem ez lenne az első, ha már így szóba került, hogy valamit eltitkoltok előlem és közben úgy néztek egymásra, majd rám, ahogy ma. Tudom, érzem, hogy van valami, de mindketten, nem is, inkább mindhárman befogjátok ezzel az én idegeimen táncolva, pedig tudhatnátok, hogy a mai nap miatt már alapból kivagyok egy kicsit.
- Túlreagálod - nevet fel. - Semmi sem titkolunk előled, nincs miért aggódnod.
- Szemét vagy, ugye tudod? - húzom össze a szemeim. - De nem baj, egyszer majd eljön az én időm is és akkor majd visszakapod, erre mérget vehetsz.
- Tettem már valaha olyat, amivel nem neked akartam jót? - kérdi mosolyogva, mire megrázom a fejem. - Na ugye, szóval te csak hallgass és bízz bennem és mindenki másban, akiről azt feltételezed, mint rólunk - kacsint rám. - Sosem titkolnék el előled semmit sem, ami árthat neked, szóval ne aggódj feleslegesen, elég neked, ahogy látom a ma esti.
- Jó, legyen hiszek neked, de attól még haragszom rád - fonom keresztbe a kezeim. - Különben meg miért jön mindenki azzal, hogy nem érti miért izgulok az este miatt. Nem szeretek puccos vendéglőbe menni és kiöltözni egy vacsora miatt, na meg persze az sem tetszik, hogy a szüleim úgymond kicsit leégettek Harry előtt, mivel nem mellém álltak, hanem sokkal inkább mellé, amit persze megértek meg minden, de örültem volna ha nem teszik.
- Harry szeret téged, ne foglalkozz butaságokkal - legyint. - A ma este jó lesz, megvacsoráztok, beszélgettek és nézd a jó oldalát a kínos találkozón, amin újra együtt jelentetek meg Harryvel már túl vagytok, attól ez pedig csak jobb lehet.
Azért nem jó El-el vitatkozni vagy megpróbálni valamiről meggyőzni, mert az lehetetlen. Ő mindig talál egy kiutat, ha sarokba akarod szorítani, éppen ezért a legjobb hozzá fordulni, amikor úgy érzed hülyeségre készülsz, mert az ő jóslatai szinte mindig bejönnek.
Öt óra van, már csak két órám maradt a találkozóig, ami már nem igazgat annyira, szerencsére sikerült elérniük, hogy lenyugodjak és azt mondjam ezek csak a szüleim, akikkel nem is olyan rég találkoztam,szóval mit vagyok úgy oda miatta.
- Tudod - lép Harry a hátam mögé, majd helyezi hatalmas tenyereit a csupasz derekamra - ha így folytatod nem olyan biztos, hogy időben ott leszünk - morogja a fülembe. - A szüleid úgysem mondanának semmit, mivel biztos vagyok benne, hogy sejtenék a késésünk okát, szóval mi lenne ha nem járkálnál előttem fehérneműben?
- Talán nem tetszik, amit látsz? - akasztom karjaim a nyakába, miután megfordulok az ölelésében.
- Éppen ez a baj - mordul fel - hogy rohadtul tetszik, amit látok és nehezen tudok neki ellenállni - suttogja, közelebb húzva magához, mire én kuncogva állok lábujjhegyre majd nyomok egy puszit a szájára. - És ezzel remélem tudod, hogy nem könnyíted meg a helyzetem?
- Ki mondta, hogy szeretném megkönnyíteni? - vonom fel a szemöldököm. - Tudod, hogy legszívesebben itt maradnék veled és még a maradék ruháinktól is megszabadulnék, de nem lehet - biggyesztem le az ajkam. - Várnak ránk, és nem szabad megvárakoztatnunk őket.
- Te játszadozol velem - jelenti ki. - De tudod, bébi a játék kettőn áll és ha én is beszállok, akkor nem tudom, hogy ki lesz az, aki előbb feladja - néz a szemeimbe. - Mindkettőnknek megvannak a módszereik, de úgy érem én hamarabb el tudom érni, hogy tegyél mindenre és azt tegyünk, amit most ebben a pillanatban mindketten nagyon is akarunk.
- Ha játszani akarsz, akkor én benne vagyok - lépek tőle hátrébb, mire felmordul. - Lássuk ki bírja tovább - mosolygok rá, majd kapom ki a szekrényemből a fekete ruhát, ami az utolsó választásom és veszem lassan magamra.
A ruha alig ér a combom közepéig, mély dekoltázsa van, anyának egyből le fog esni, hogy mi a tervem vele, de ebben a pillanatban nem igazán érdekel. hiszen ő is volt fiatal és tőle és hallottam egy-két érdekes sztorit, amit apa elcsábítása érdekében tett, szóval ennyit én is megtehetek. Látom, ahogy Harry beszívja a levegőt, majd végigmér, miközben ajkába harap. Nevetve engedem le a tincseim, majd igazítom meg őket. Volt annyi eszem, hogy először a sminkem készítsem el, majd csak utána válassza ki a ruhám, mivel számomra az mindig hosszadalmasabb munka, mint az előző.
- Kész vagy? - jelenik meg az ajtóba Harry, fehér ingen és fekete farmerben.
- Igen - dugom bele lábam a magassarkúba. - Mehetünk - mosolygok rá.
- Nem tisztességesen játszod ezt a játékot - suttogja a fülembe. - De ha te szabályokat szegsz, akkor tőlem se várj mást - enged el.
A vendéglő felé tartó út csendesen telik. Mindketten a gondolatainkba merülve ülünk egymás mellett. Míg Harry azt próbálja kitalálni mivel vághatna vissza, én az embereket bámulom, akik mellett elhaladunk és újra azon jár az agyam, amit El mondott nem is olyan rég. Elképzelem a közös életünk, elképzelem, amint a kapcsolatunk felveszi a következő szintet, de ez a merengés egészen addig tart, míg meg nem érzek egy meleg tenyerek a combomon. Fejem egyből Harryre kapom, aki vigyorogva tekint rám, majd fordul vissza az út felé.
- Ezzel volt valami célod, vagy csak ki akartál szakítani a gondolataimból? - kérdem tőle, miközben kezem az övére helyezem, majd összekulcsolom az ujjainkat.
- Mindkettő - vonja meg a vállát. - Mi ragadott ennyire magával?
- A jövőbeli elképzeléseim - adom a tudtára. - El belém ültetett valamit, ami nem akar kimenni a fejemből, így nem akadályozhatom meg, hogy valami olyanon agyaljak, ami még messze van.
- Szóval rólunk van szó - nevet fel. - Mit mondott El, ha szabad tudnom?
- Nem adok neked ötleteket, hogy mivel szekálhatsz - rázom meg a fejem. - Elég, ha ő teszi, nem kell még tőled is ezt hallgatnom. De különben is már úgysem lenne időnk erről beszélni, hiszen megérkeztünk - pillantok rá.
A kocsiból kiszállva egyből megcsap az esti levegő, aminek köszönhetően próbálom lejjebb húzni a ruhámat, persze sikertelenül, amin Harry jót nevet. Hát igen, nem igazán gondoltam én végig a tervem. Harry szempontjából jó döntés volt a ruha, az időjáráséból kevésbé, de kibírom, hiszen én sem szeretek veszíteni a játszmákban, nem csak ő.
Beérve, Harry elmondja, hogy milyen asztalt keresünk, majd lassan elindulunk a keresésre. Anyáékat egyből kiszúrom. Mindketten hatalmas mosollyal az arcukon állnak fel, majd néznek végig rajtunk. Tekintetem anyára vezetem, aki fejét rázva vigyorog. Hát persze, hogy tudja miért vettem fel pont ezt a ruhát.
- Sziasztok! - ölelem meg őket. - Jó újra látni titeket.
- Mi is örülünk, hogy újra együtt láthatunk titeket - öleli meg apa, Harryt.
- Ezt már megbeszéltünk - sóhajtok fel. - Igen, újra együtt vagyunk és már semmi sem választhat el minket szóval kérlek, ne beszéljünk erről.
- Igaza van Livnek, ne kell a múltat felhozni, a jelenbe éljünk - foglal helyet mellettem.
- Igazad van, én is mindig ezt mondom neki, de Bob szereti feszegetni a határokat - neveti el magát anya. - Meséljetek, miről maradtunk le!
- Nem maradtatok le semmiről - jelentem ki. - Három hónap múlva lesz egy esküvő, amire hivatalosak vagyunk, de ennyi semmi több, vagyis én nem tudok róla - mondom durcásan, mert eszembe jut a mai akciójuk.
- Mit titkolsz a lányom elől? - kérdi nevetve.
- Semmit - emeli fel a kezeit védekezően Harry, de látom rajta, hogy már anyának is átadta, hogy van egy terve csak én éppen nem tudok róla. - A Hercegnő egész nap így viselkedett, mivel fejébe vette, hogy mi titkolunk előle valamit - vonja meg a vállát.
- Jogosan - teszem hozzá, halkan, mire rajtam kívül mindenki felnevet.
A rendelt italokat hamar kihozzák, így megkönnyebbülten emelem az ajkamhoz a borral teli poharat, ám majdnem félrenyelek, amikor az asztal alatt, megérzem Harry kezét a combomon, ami egyre feljebb csúszik. Csintalanul, de egyben ártatlanul néz rám, mintha az ég adta világon semmit sem tenne, mire én mosolyt erőltetve magamra helyezem vissza a poharat, majd próbálom figyelmen kívül hagyni a vágyat, amit ezzel kelt bennem.
- Kicsim, tudom, hogy már mondtad, hogy nem szeretnéd, viszont én még egyszer felajánlom neked - kezd el mesélni anya, akire nehezen tudok figyelni, a mellettem ülő göndörkének köszönhetően. - A nyaraló még mindig ott van és örülnénk, ha eltöltenétek ott pár napot, Harry úgy, hogy mi álljuk az egészet.
- Anya - nyögök fel. - Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ez nászajándék lenne és mi még csak jegyesek sem vagyunk, nemhogy házasok.
- Ami késik nem múlik - hajol a fülemhez Harry, hogy csak én halljam, amit mond. Arcomat elönti a pír, amikor egy lágy csókot nyom a nyakamra, a szüleim előtt. - Liv igazán örülne, ha eltölthetne ott pár napot, nem igaz kedvesem? - pillant rám, miközben megszorítja a combom.
Nagyot nyelve adom bólint, mivel megszólalni képtelen vagyok. Az elfogyasztott bor, Harry közelsége, a hülye játékunk egyre inkább kezdi átvenni felettem a hatalmat és ha ez így megy tovább, akkor én leszek az, aki veszít, nem pedig ő, de legalább megkapom, amit akarok, nem igaz?
Alig tudok a beszélgetésre figyelni, de ezzel már nem csak én vagyok egyedül. Egyre merészebbek lettünk, ha Harry azt hiszi csak neki sikerül növelnie a másik vágyát, hát téved, mivel én is tisztában vagyok vele, hogy mi készíti ki őt. Egész vacsora alatt, egymást cseszegettük, ha anyáék észre is vettek bármit, semmit sem szóltak.
- Akkor a nyaraló kulcsait holnap átvisszük - mosolyog anya.
- Köszönjük - préselem ki magamból. Harry combján lévő kezem feljebb csúszik, mire élesen beszívja a levegőt, majd felém fordul. - Mi az?
- Amint hazaérünk, meglátod - morogja a fülembe.
Nyertem!

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszett! A következő részben olvashattok majd egy pikánsabb jelenetet és az azt követő látogatást. Mint mondtam már nincs sok hátra, de ígérem, hogy lesznek még izgalmas részek benne. Köszönöm az olvasókat és a bíztatásokat! További szép napot!

10.rész - Búcsúparti vagy 'üdv újra együtt' ?

Nem akartam, hogy ilyen hamar eljöjjön ez a nap, hiszen olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy már teljesen hozzám nőtt és most meg kell váljak tőle. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy reggel már nem lesz ki kiszolgáljon, de valahogy csak megoldom majd. Na, de ebből nem azt kell levenni, hogy azért szeretem annyira, mert minden reggel kávéval várt rám, bár ez is benne van, hanem, mert ott volt mellettem, amikor szükségem volt valakire. Tartotta bennem a lelket és nagy részben neki köszönhetem, hogy be mertem magamnak vallani, hogy szükségem van arra a személyre, akit szerettem volna végleg kitörölni az emlékeimből. Nagy részben neki köszönhetem azt, hogy képes voltam azt mondani saját magamnak, hogy megérdemlem őt, hogy nem szabad elbasznom az utolsó esélyem is. 

Próbáltam minél több időt vele tölteni úgy, hogy a többieket sem hanyagolom el, így néha nem csak kettesben voltunk, hanem az egész bandával. Szomorú mosoly kúszik az arcomra, amikor eszembe jut az a mondat, amit minden nap kb ötvenszer hallottam tőle, amikor észrevette, hogy letört vagyok: "Nem örökre megyek el és nem is a világvégére, szóval mi még találkozni fogunk, Hercegnő!" Tudom, hogy ez igaz és nem fog elfelejteni, de már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, viszont ha engem nem állítottak meg, amikor valóra akartam váltani az álmom, akkor őt sem szabad. Hiszen, ha megkérném, hogy ne hagyjon itt, biztos vagyok benne, hogy képes lenne mindenről lemondani, aztán nekem életem végéig bűntudatom lenne... Ha egyedül maradtam volna, lehet, hogy képes lennék ezt kérni tőle, de nem vagyok egyedül. Már nem. Ott van nekem, Harry, aki a nap minden egyes percét velem akarja tölteni, meg persze Louis és Eleanor is, akikkel rendesen még mindig nem beszéltem meg a dolgokat, de tudom, hogy ez vagy a mai nap folyamán, vagy a következő napokban meg fog történni. 

- Livi? - érinti meg a vállam Austin. - Minden rendben?

- Tessék? - kapom felé a fejem. - Ja, persze, csak kicsit elgondolkodtam - mosolygok rá, mire ráncba szalad a homloka. - Nyugi, nem vagyok szomorú, csak visszagondoltam, hogy mi volt és mi lesz. Nem fogok szomorkodni, hogy elmész, legalább végre megszabadulok tőled.

- Végre megszabadulsz tőlem, mi? - lép hozzám közelebb. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ismerlek? Amikor ilyeneket mondasz, akkor azt azért teszed, hogy neked könnyebb legyen, nem azért, mert így is gondolod, de én is örülök, hogy reggelente nem kell számodra kávét csináljak többet!

- Hé - csapok a karjára. - Te szerettél nekem kávét csinálni és a reggeli képem bámulni, valld csak be!

- Tudod, hogy mindent imádok, ami veled kapcsolatos - vigyorog rám. - De ígérj meg nekem valamit, jó? - kéri, mire én lassan bólintok. - Egyetlen kérésem van. Sem ma, sem holnap nem fogsz megsiratni, oké?

- Olyan gyengének nézel te engem? - vonom fel a szemöldököm. - Nem foglak megsiratni, vagyis szándékosan biztosan nem, max ha a pia túlságosan kihat rám és egy idegronccsá tesz - vonom meg a vállam.

- Akkor nem fogom engedni, hogy sokat igyál, mert nem akarok senkitől sem könnyes búcsút venni, mert ez nem végleges búcsú, csak egy olyan majd később találkozunk búcsú.

- A későbbet, itt hónapokra érted, mert akkor a később szó új értelmet nyer, de igazad van később találkozunk, szóval semmi értelme búcsúzkodni.

Beszélgetésünket a csengő hangja zavarja meg, ami azt jelenti, hogy megérkezett El a készülődésre.

***

Kicsit olyan érzésem volt egész délután, mintha gimibe lennénk még és éppen az egyik gimis bulira készülnék a legjobb barátnőmmel, mint régen. Sosem felejtem el azokat a délutánokat, azt a sok hülyülés és a ruhaválasztás nehézségeit, főképpen az én részemről. Emlékszem, hogy képes volt két órát eltölteni azzal, hogy kiválasszam mibe megyek majd, míg El már szinte a haját tépve próbálta velem elhitetni, hogy mind jól áll, de persze én nem hittem neki, míg én magam meg nem találtam azt a bizonyos darabot.

- Semmit sem változtál - nevet fel. - Még mindig ugyanaz a gimis lány vagy, aki voltál, csak idősebb kiadásban. Komolyan, el sem tudom képzelni, hogy mi lesz veled, amikor majd az esküvődre kell ruhát választanod. Szerintem már most el kellene kezdened nézegetni, mert ha téged nézünk akkor biztosan jó sokáig tologatnád azt a bizonyos nagy napot.

Nagyra nyílt szemekkel fordulok El felé. Mire akar ezzel célozni, hiszen ismerem és tudom, hogy sosem hagyják el úgy szavak a száját, hogy azoknak nincs egy bizonyos üzenetük.

- El?! - nézek a szemeibe. - Ezzel mit akarsz mondani? Mondd, hogy nem...

- Ha tudnám nem sem mondanék el semmit, de még nem... - rázza meg a fejét. - Viszont csak a hülye nem látja, hogy ez a jövőben meg fog történni. Liv, ha belegondolsz neked ő az igazi és te is neki. Képesek voltatok kibírni egymás nélkül sok időt és a fájdalom ellenére sem szüntettek meg szeretni egymást, mégis mi lehet ez, ha nem az örök szerelem?

- Mindörökké! - nevetem el magam. - Mindig ezt mondogattuk egymásnak és ahogy elnézem ő még mindig ezt teszi és már nekem sem esik nehezemre kimondani... 

- El sem tudod képzelni, hogy milyen mázlista vagy vele - mosolyog rám. - Bármire képes lenne érted, nem számít, hogy mit kell tegyen ő megtenné, hogy te boldog légy. Tudtál róla, hogy csak két hónapot adott magának? - kérdi tőlem halkan.

- Két hónapot? - ráncolom a homlokom.

- Eljött az esküvőre, mert vissza akart szerezni - kezd bele. - Tudta, hogy nem lesz könnyű és az is megvolt benne, hogy lehetséges te már nem érzel úgy iránta. Eldöntötte, hogy két hónapig fog próbálkozni, ha nem lesz képes addig kimondatni veled, hogy még mindig szereted, akkor feladja és lelép végleg az életedből. Úgy jött el hozzád, hogy tíz százaléka azt érezte végleg elveszített téged... Ha nem sikerül neki, akkor visszaköltözik és megpróbál végleg kizárni az életéből, ami persze mindketten tudjuk, hogy nem sikerült volna neki, de annyira fontos voltál számára, hogy erre is képes lett volna érted, szóval nem lepődnék meg, ha bármelyik nap meglepne téged - vonja meg a vállát. - Szeret téged, te is őt, évek óta együtt vagytok és sosem voltatok külön hosszú ideig, kivéve az utolsó alkalmat, de együtt vagytok ismét, ami egy új kezdet lehetősége, amit már egyikőtök sem fog elbaltázni. 

- Sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha letelik az a két hónap és ő feladja a próbálkozást - suttogom. - Képes lettem volna addig húzni, ha Austin és Gem nem segít a döntésemben. Képes lettem volna elveszíteni úgy, hogy én nem is tudtam róla...

- De nem veszítetted el - mosolyog rám. - És már ha akarnád sem tudnád lekoptatni, ahogy minket sem. Mesélte, hogy féltél a találkozástól, amit meg is értek, de tudnod kell, hogy mi szeretünk és lehet megbántottál minket, de az igaz barátok képesek megbocsájtani a másiknak és mi azok vagyunk. Itt leszünk neked, ahogy ő is, mindörökre.

- Ne beszéljünk ilyenekről jó - nevetek fel zavartan. - Semmi kedvem elbőgni magam - pislogok párat. - A ma estén szeretném magam jól érezni és elbúcsúzni a barátomtól, aki itt volt velem, a nehéz pillanatokban és összekapart. 

***

Egy elég nap termet béreltünk ki a bulinkra. Igazság szerint, már nem is tudom, hogy ez egy búcsúparti vagy inkább egy 'üdv újra együtt' parti, de ha jobban belegondolok, akkor inkább mindkettő egyszerre. Hiszen egyben elbúcsúzunk valakitől, másrészt pedig azt ünnepeljük, hogy végre megjött az eszünk és újra együtt vagyunk. Minden barátunkat meghívtuk, akikkel kicsit szorosabb volt a kapcsolatunk, így a terem telis-teli volt emberekkel. Megígértem, hogy ma nem igazán fogok fotózni, de mindenki tisztában volt vele, hogy néhány emléket úgyis megörökítek majd, hiszen ez egy fontos pillanat az életünkben. 

- Megérkeztek végre a lányok is - hallom meg Louis hangját. - Akik gyönyörűek - mér minket végig. El kicsit meglökve bíztat arra, hogy menjek oda Louhoz és öleljem meg, amit magamtól valószínűleg nem tettem volna meg, de bízom benne és tudom, hogy sosem verne át, így bátorságot véve magamon lépek hozzá közelebb, majd bújok hozzá. - Szia Hercegnő - ölel magához. 

- Szia, Lou! - suttogom. - Miért nézel így rám? - kérdem tőle zavartan, amikor felnézek rá.

- Harry úgy bámul ránk, mintha bármelyik pillanatban kinyírna - nevet fel, amin én is kuncogni kezdek. - Mellesleg, ne engedd el őt többet magadtól, rendben? Hadd ne kelljen újból olyan állapotban lássam, mint akkor, tedd őt boldoggá, ahogy csak te tudod, jó?

- Azon leszek - mosolygok rá, majd elengedve őt, fordulok a barátom felé, aki karba tett kezekkel néz rám. Vigyorogva indulok meg felé és állok meg előtte. - Ne csináld már Hazz, tudod, hogy a legjobb barátom, semmi okod féltékenykedni - szabadítom ki a kezeit, majd kulcsolom össze az enyémekkel, mire mosoly kúszik az arcára. - Így már sokkal jobb - nyomok egy puszit az arcára.

- Miért lennék rá féltékeny? - kérdi tőlem, mosolyát elrejtve. - Te az enyém vagy már a kezdetektől fogva, semmi okom bármelyik pasira féltékeny lenni, aki magához ölel a társaságomban.

- Aranyos vagy, amikor a sértett kisfiút játszod, de tudhatnád, hogy csak a te ölelésed képes megdobbantani a szívem.

Meg sem lepődtem rajta, hogy Austin a saját bulijáról késik, hiszen nála ez szokásos volt, ha buliról van szó. Miután végre egész volt a csapat kezdetét vette a szórakozás. Nem gondoltunk semmire sem. Sem a búcsúra sem arra, hogy két nap múlva már egyedül fogok abba a házba élni, egyszerűen csak élvezni akartuk a pillanatot és a piának köszönhetően ez sokkal könnyebb volt, mint azt gondoltuk volna. 

Sokat nevettünk és táncoltunk is. Austinnal megint eljártuk az a bugyuta táncot, amit minden egyes bulin véghezviszünk kicsit már ittas állapotban, amin az egész társaság jót röhögött beleértbe minket is. 

- Ugye tudod, hogy leszívesebben lelépnék innen és magamhoz vinnélek? - jelenik meg előttem Harry, akinek mosolyogva akasztom a nyakába a karjaim.

- Tudod, hogy benne lennék, de most nem szabad... most itt kell lennünk - kacsintok rá. - De az este még hosszú, semmi sem marad veszve.

- Szeretlek - dönti az enyémnek a homlokát, vigyorogva.

Mosolyogva hajlok felé közelebb, majd tapasztom ajkam az övére. Kezeivel egyből a derekam után kap, majd szorosan a fal és a teste mögé présel. Csókja durva, követelőző, mégis szenvedélyes és édes. Az ember azt hiszi, hogy egy csók a szeretett embertől sosem lehet ugyanolyan tüzes, szenvedélyes, mint az elsők, de tévednek. Ha megtalálod azt a személyt, aki még hosszú idő után is képes elérni, hogy a csókja olyan legyen, mintha az első lenne, akkor azt a pasit magadhoz kell láncolni, örökre, mert csak ő lesz képes megadni neked azt, mire vágysz, mert csak ő lesz képes élete végéig teljes szívéből szeretni.

- Kérdezhetek tőled valamit? - kérdem tőle, miután már képes vagyok megszólalni. 

- Persze - néz a szemeimbe.

- Tudod - kezdek el a hajával játszani - azon gondolkozom, hogy tényleg képes lettél volna két hónap elteltével elengedni, ha nem sikerül kimondatnod velem, hogy még mindig szeretlek?!

- Tessék? - lepődik meg. - Te meg ezt...? Megölöm Elt - mordul fel. - Figyelj Liv, igen ezt mondtam. Lehet, hogy abban a pillanatban komolyan is gondoltam, de csak azért, mert távol voltál tőlem. Amikor megláttalak, amikor a közeledben voltam már csak el akartam magammal hitetni, hogy képes lennék rá... de belül tudtam, ha letelik a két hónap és te nem mondod ki, nem tudtam volna feladni. Nem érdekelt volna, hogy mibe kerül, mennyi ideig kell rád várnom, de megtettem volna, hiszen tudod, hogy mi együtt leszünk mindörökké.

- Bíztam benne, hogy ezt fogod mondani - hunyom be a szemeim. - Hiszen ismersz, tudod, hogy makacs vagyok és sosem vallok be olyan dolgot, amitől félek. De szeretlek. Akkor is szerettelek, amikor megláttalak az esküvőn, már akkor igent kellett volna neked mondanom, vagy legalább a szemedbe mondani, hogy szeretlek, de féltem, viszont az semmit sem ért, mert nekem te kellesz, te vagy a jobbik felem, te vagy az aki képes boldoggá tenni.

- Mindörökké? - kérdi mosolyogva.

- Mindörökké! - felelem a szemeibe nézve.

Sziasztok! Meghoztam az új részt! Remélem tetszett. Ezt a történetet nem terveztem hosszúra, így nem hiszem, hogy több lesz még öt résztől és egy epilógustól. Valószínűleg sokan nem örültök neki, de ez a blog csak arról szól, hogy Harry és Liv újra egymásra talál. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást! További szép délutánt és Kellemes Ünnepeket!

9.rész - Barátok

Semmit sem bántam meg a történtekből. Miért is kellett volna bármit megbánnom, amikor végre azzal a személlyel lehettem, akit mindennél jobban szeretek. Tudom, hogy mélyen magamban azért nem engedem magamhoz közel, mert attól félek ismét megbántanám, de másnap, amikor a munka miatt nem tudtam vele találkozni éreztem a hiányát és tudtam, hogy én is hiányzom neki, ugyanis a telefonom egész nap rezgett, én pedig minden sms-t mosolyogva olvastam. 

Igen, elkövettem egy hibát, amit már akkor meg is bántam és mit akarok, életem végéig szenvedni miatta? El akarom magamtól lök ni az új esélyem, csak mert azt érzem, hogy nem vagyok elég jó neki?! Ez hülyeség, hiszen még most is tisztán emlékszem, hogy milyen jó párt alkottunk hónapokkal ezelőtt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy az ígéreteket sem. Semmit sem felejtek el, abból ami Harryhez köt, mert számomra ő az a fiú, aki képes bearanyozni a napom, aki miatt a legrosszabb napjaim is jók lesznek. Szükségem van rá, ahogy neki is rám. 

Azt akarom, hogy a régi életem és az új összemosódjon. Találkozzon a két történet és váljon egyé, majd próbáljuk meg onnan folytatni az egészet, ahol abbahagytuk legyen az bármilyen nehéz. Tudom, hogy ennek érdekében még találkoznom kell két személlyel, akikkel ha jól tudom, akkor ma találkozom is. Félek, de hát ez érthető, hiszen leléptem. Haragszanak rám és én is magamra, de számomra ők voltak a családom. A szüleim után őket éreztem a második családomnak, akikben teljesen megbíztam és mindig számíthattam. Nehéz lesz az első pár perc, de az élet melyik pillanata nem az? Ez teszi teljesé az életet és ezzel együtt kell szeretni. Találkozni fogunk, túlesünk néhány kínos percen, majd lassan újra közel kerülünk egymáshoz, mint régen. 

- Annyira szeretnék ilyenkor a fejedbe látni - repít vissza Austin a gondolataimból. 

- Miért? - pillantok rá kíváncsian.

- Igaz, neked fel sem tűnik, hogy mit csinálsz közben? - kérdi kuncogva, mire én megrázom a fejem. - Egyik pillanatban ráncolod a homlokod, másikban meg valamin mosolyogsz, igazán aranyos vagy, amikor elgondolkodsz, csak aki nem ismerne annak tuti az jönne le belőle, hogy bekattantál.

- Néha azoknak is az jön le, akik ismernek, de engem így szeretnek - mosolygok rá. - Tényleg, mikor mész? - váltok témát.

Egyre jobban közeleg a pillanat, amikor Austin kilép azon az ajtón és hosszú ideig nem lép be rajta újra, én pedig már most hiányolom, pedig még itt van. Nem fog rólam gondoskodni, nem lesz kihez hazajöjjek, bár tudom, hogy ez nem igaz, hiszen abban biztos vagyok, hogy Harry nem fogja hagyni, hogy egyedül legyek, de ő nem Austin. Hozzám nőtt. Harry, pedig Harry marad. De ő és a többiek, már ha megbocsájtanak lesznek képesek elérni, hogy ne érezzem magam egyedül. Meg különben is, nem tűnik el teljesen a Föld felszínéről Austin csak elköltözik, vele is fogok még beszélni csak ritkábban, viszont ez az igazi barátságokat megerősíti nem pedig rombolja. Ez csak jobban össze fog minket hozni, így kell nézzem a dolgokat. 

- Egy hét múlva, de addig még sok van. Biztos vagyok benne, hogy még van időm beleverni a kis fejecskédbe, hogy mi neked a jó, ha neki nem sikerül. Nem foglak itt hagyni úgy, hogy tudom tönkreteszed magad. Boldognak látva akarok kilépni azon az ajtón úgy hogy tudom van valaki, aki vigyáz rád és boldoggá tesz téged. 

- Milyen aranyos vagy - állok fel, majd sétálok hozzá és megölelem őt - de nem kell értem aggódni, nem vagyok idióta, tudom, hogy mi a jó nekem, még ha eddig tagadtam is. Már nem tagadom. Nem tudom tagadni és nem is akarom. 

- Na végre, úgy látszik sikerült a terve, bár ő még nem biztos benne, szóval szerintem közölnöd kéne vele, hogy nem fogod csak úgy eldobni azokat a boldog pillanatokat és túllépni rajta, mert nem tudsz és nem is akarsz, mivel szereted. Tudasd vele, mert megérdemli. Szeret  téged.

- Te kinek az oldalán is állsz? - vonom fel a szemöldököm, mire összeborzolja a hajam. - Hát persze, a pasik a pasik oldalán állnak, de nem baj... Tudom, hogy szeret, ahogy azt is, hogy én is őt. Mindig szerettem és szeretni is fogom. Egyszer már hagytam elveszni az esélyem egy állás miatt, most nem fogom hagyni. Végre megkaphatom az állást és a szerelmet is, ami majd egésszé teszi az életem. Pontosan erre van szükségem. 

Tudtam, hogy Harry és Austin találkoztak párszor a hátam mögött, hiszen nem kicsit lepődtem meg, amikor együtt találtam őket a kanapén miután hazajöttem a munkából. Persze örülök neki, hogy jóba vannak, mivel nekem fontos, hogy a barátaim jóban legyenek, de egyben néha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha Austin véletlenül kikotyogja milyen állapotban voltam hosszú ideig vagy azt, hogy néha még napokkal ezelőtt is. Nem akarom, hogy Harry részletes beszámolót kapjon róla, bár tudom, hogy szeretne, de én nem akarom, hogy ő megtudja. Nekem is fájdalmas volt hallgatni a vele történteket és nem akarom, hogy ismét fájdalmat okozzak neki a szenvedésemmel. Az már megtörtént nem lehet rajta változtatni, mivel a sors akarta így. Ő akarta azt, hogy szétváljunk, majd pá hónap elteltével újra találkozzunk és boldogabbak legyünk, mint voltunk előtte. 

- Ma találkozol velük? - kérdez rá hirtelen, amikor a nappaliba érek már egy másik öltözékbe bújva. - Csinos vagy - közli velem, amikor észreveszi, hogy a tükörben nézem magam.

- Igen, alig egy óra múlva és én már nem bírom - sóhajtok fel. - Félek, hogy elveszítettem őket és nem akarok erre gondolni. Ők voltak a legjobb barátaim, szükségem van rájuk. 

- Nem fogod elveszíteni őket, hidd el nekem. Haragszanak rád, de Hercegnő leléptél, viszont biztos vagyok benne, hogy hiányzol nekik és alig várják, hogy újra lássanak téged és magukhoz öleljenek. Te nem olyan személy vagy, akire sokáig lehet haragudni, már tapasztaltam. Aranyos vagy és kedves, senki sem képes rád hosszú ideig haragudni, szóval minden a legnagyobb rendben lesz. 

- Hiszek neked - fordulok felé - de csak azért, mert már nem egyszer mentem a te idegeidre és mégis itt vagy és a barátomnak mondhatlak, azt jelenti, hogy van igazság abban, amit mondasz, csak tudod ők mások, viszont legyen igazad. Ki akarok velük békülni és újra visszacsöppenni abba az életbe, amiből kiléptem, amennyire csak lehetséges ez. 

***

Harry a kocsijának dőlve vár rám. Testét fekete öltözék mögé rejti, amitől igazi rosszfiús kinézetet kap. Mosolyogva közelítem meg, majd bújok hozzá. Biztonságban érzem magam a karjai között, mint régen. Megnyugtat, amikor valamitől ideges vagyok és képes elhitetni velem, hogy minden rendben lesz, anélkül, hogy megszólalna.

- Szia, szerelmem - suttogja a fülembe, amivel azt éri el, hogy az ajkamon lévő mosoly csak nagyobb legyen. 

- Szia - húzódom el tőle, majd nyomok egy puszit a szájára. - Miért nézel így rám?

- Hogy nézek? - vonja fel mosolyogva a szemöldökét.

- Pontosan tudod te azt - jelentem ki, mire felnevet. - Ne már Harry, tudod, hogy ideges vagyok és te tudsz valamit, amit nem mondasz el nekem és légyszíves ne most játsszuk ezt - sóhajtok fel.

- Értelmetlen az aggódásod - fogja meg a kezeim. - Ők a barátaid, nem fognak megenni téged. És eszem ágába sincs elmondani neked, hogy mit titkolok, majd megérted. De ne izgulj ennyire - húz magához közelebb - semmi értelme, bízz bennem. Te is ismered őket, ahogy én is. Nem lesz semmi baj és meglátod, hogy max egy órát lesz feszült a hangulat, utána már minden olyan lesz, mint volt. 

- De biztos vagy magadba - morgom. - Tudod, hogy fontos vagy nekem, de utálom amikor húzod az agyam, hiába tudod, hogy félek.

- Szerelmem - emeli fel az állam. - Én ott leszek veled és tudod, hogy sosem hazudnék neked.

- Tudom - suttogom - de ez akkor is fura számomra. Louis a legjobb barátom volt és neked még mindig az. Látta, hogy mit tettem veled és a barátokat ismerve, én biztosan a lehető leggorombább lennék magammal... ismerem őket és tudom, hogy nem olyanok, de nem ítélhetsz el azért, mert aggódom. 

- Nem foglak - nyom egy puszit a homlokomra. - Ők is ott lesznek neked, ahogy én is mindörökre. Menjünk - nyitja ki nekem az ajtót, majd miután beszálltam, be is zárja azt.

Igaza van Harrynek, nincs értelme aggódjak, de biztos vagyok, hogy bárki is lenne a helyemben ő is ugyanilyen lenne. Képtelenség nem izgulni valami miatt, ami fontos számodra. Percek kérdése és szembe kell nézzek velük. Percek múlva derül ki, hogy mennyire haragszanak rám és mennyire lesz nehéz kibékíteni őket. 

- Ne csináld már Liv - nevet fel Harry, miközben combomra helyezi a tenyerét. - Ők a barátaid, ne izgulj már ennyire. Emlékszel mit mondtam mikor először kérdeztél róla? - megrázom a fejem. - Alig várja, hogy leordítsa a fejed, majd szorosan magához öleljen. Ebből neked mi jön le?

- Hogy haragszik rám, de hiányzom is neki? - kérdem halkan, mire ő ismét felnevet. - Ezt még vissza fogod kapni. Tudod, hogy milyen vagyok és mégis cseszegetsz vele, de jól van Styles, tudod, hogy bennem ellenfeledre találtál - kacsintok rá.

- Képtelen lennél megbüntetni engem - mosolyog rám, miután megállítja a motort.

Lassan szállok ki a kocsiból, majd mély levegőt veszek, viszont amire szemeimet kinyitom Harry már szorosan előttem áll. Kezeit a derekamra helyezi, majd a kocsinak dönt, ő pedig elém áll, szorosan. Gödröcskés mosolyával néz le rám, miközben homlokát az enyémnek dönti. Ajkaimra akaratlanul is vigyor szökik, míg karjaim a nyakába akasztom. Ajkai lágyan falják az enyémeket, miközben a kezemmel a hajába túrok. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezzel mit váltok ki belőle, de ebben a pillanatban nem érdekel. Ez csak egy csók, Harry pedig vissza tudja fogni magát.

- Ezt direkt csináltad - morogja, amint ajkaink elválnak. - De nem baj, mert én akkor is szeretlek, ha éppen ki akarsz készíteni, mivel tudod a bosszú édes, drágám - kulcsolja össze a kezeinket, majd kezd el húzni a kávézó felé, ahol valószínűleg a többiek már várnak ránk. 

Belépve az épületbe az orromat azonnal megcsapja a kávé kellemes illata, miből már előre tudom, hogy mit fogok rendelni. Oldalra fordítva a fejem, a sarokban lévő asztalnál megpillantom a legjobb barátaim. Szinte semmit sem változtak, csak hosszabb lett a hajuk, de mégis úgy érzem, mintha már nem ismerném őket. Eleanor kedves mosolya még mindig megnyugtató hatással van rám, de Louis arcán nem jelenik meg a mosoly, komolyan néz rám, amitől kiráz a hideg. Lassan lépkedek Harry mögött az asztaluk felé, mire mindketten felállnak. Harry üdvözli őket, majd én is elmotyogok egy halk "sziasztok"-ot és csak állok ott, mint valami idióta, míg Eleanor a karjaiba nem zár. Halk sóhaj szakad fel belőlem, miközben szorosan ölelem őt vissza.

- Hiányoztál Liv - suttogja. - Haragszom rád, nagyon, de hiányoztál. Soha többet ne tégy ilyet - kérlel. Magamon érzem a másik két személy pillantását is, így lassan kibontakozok az ölelésből, majd El szemébe nézek.

- Te is hiányoztál nekem és nem áll szándékomba. Nem akarlak titeket elveszíteni - remeg meg a hangom. Otthon érzem magam, annak ellenére, hogy Louis fogadtatása nem valami meleg. Erőt véve magamon fordulok meg, majd pillantok rá. Kék szemeimmel engem néz, de nem szólal meg, így mély levegőt véve töröm meg a csendet. - Szia Louis - suttogom. 

- Soha többé ne csinálj ilyen kibaszott nagy hülyeséget - von szorosan magához. Kezeimmel a pólójába markolok, majd amilyen szorosan csak tudok hozzábújok. 

- Köszönöm - motyogom alig hallhatóan. 

- A legjobb barátom voltál, haragszom rád, de egyben nagyon hiányoztál nekem. Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz többet ekkora baromságot - szorít erősebben.

- Nem fogok - ígérem meg. 

- Khm... Ha nem tudnám, hogy neked barátnőd van, akit szeretsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy most behúznék neked egyet, mert túl hosszú ideig ölelgeted a barátnőmet - szólal meg Harry.

- Barátnődet? - szólal meg egyszerre El és Louis. - Újra együtt vagytok?

Tényleg Harry, ezt muszáj volt? Erről még nem is beszéltünk. Persze azt nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, de erről még csak nem is beszéltünk és nem előttük szerettem volna először, de már mindegy, hiszen tudom, hogy El és Lou addig nem áll majd le, míg meg nem tudják az igazságot, amire most én is kíváncsi vagyok.

- Azt hiszem van miről beszélgetnünk - néz rám, majd Harryre Louis. - Kezdhetjük is, sok mindent kell bepótolnunk - pillant rám.

Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy nem haragszanak rám, hogy még szóba állnak velem és mindent el fogok követni, hogy az a cseppnyi haragjuk is hamar elszálljon, amit irántam éreznek. 

Sziasztok! Sajnálom a sok késést, de az utóbbi heteim tanulásból álltak, mivel nálunk egy hete volt a próbaérettségi, amire nem volt valami könnyű felkészülni így minden időm arra fordítottam, de most itt vagyok. Nem ígérem, hogy mindig időben érkeznek majd a részek, de igyekezni fogok! Köszönöm az olvasókat és a véleményeket!